Kiadó:
Universal Music MENA

Honlapok:
soundcloud.com/ostura
facebook.com/osturaband

Nagy örömömre szolgál, hogy egyre csak bővül az "orientális" metál kínálat. Az Orphaned Land, Yossi Sassi, Edgend, Myrath, Nawather, Amadeus Awad's Eon, PUi után újabb formáció próbálkozott meg azzal, hogy ötvözze a hard rock/heavy metal tipikus formavilágát a hagyományos közel-keleti muzsika teljesen sajátos hangzásával. Az Ostura (arabul: legenda) lényegében libanoni csapat, bár számos "külsős" is dolgozott az "Ashes Of The Reborn" címet viselő debütációt (2012) követő második albumukon. A keménymagot Elia Monsef énekes és Danny Bou-Maroun billentyűs alkotják; előbbiről már szóltunk az Amadeus Awad's EON nevű bandával kapcsolatban, utóbbi pedig klasszikusan képzett zeneszerző, aki filmzenék komponálásában szerzett jelentős jártasságot.

Ezt az erős kettőst egészítik ki olyan neves közreműködők, mint Thomas Lang dobos (StOrk, Paul Gilbert, Eric Gilette), Marco Sfogli gitáros (James LaBrie, Shadrane), de az Ayreonból beköszön a nagymester, Arjen Lucassen is egy tekintélyes gitárszólóval (Darker Shade Of Black), illetve Michael Mills énekes az egészen elképesztő hangjával (emlékszünk a "The Source"-ban megénekelt kettes számrendszerre?). Sokkal kevésbé ismert talán a török gitáros, Ozgur Abbak, pedig az "Only One"-ban nyújtott teljesítménye, valamint a saját honlapján megtekinthető videók alapján megérdemelné a figyelmet (a "Gökyüzü" című szerzeményben pl. kifejezetten érdekes, amit egy "fretless" akusztikus gitáron művel).

Föltételezem, Danny Bou-Maroun miatt az anyag erősen "szimfonikusra”, sőt inkább úgy fogalmaznék: filmzenésre sikeredett. Ezt nem kis kompetenciával támogatja meg a The City of Prague Philharmonic Orchestra. Lövésem sincs, hogy ezt egy ilyen underground kiadvány esetében hogyan engedhették meg maguknak. A hangzás egyébként tökéletes, az meg már egyéni szocprobléma, ha valaki nem szereti a nagyzenekari betéteket – itt van belőlük elég. A másik vitatható tényező Youmna Jreissati énekesnő hangsúlyos szerepe, na, nem azért, mert valami baj lenne a hangjával (sőt!), hanem mert akadnak olyanok, akik a női vokálokkal nehezen barátkoznak meg ebben a zenei közegben.

A lemez koncepcionális, azaz konkrét történetre épül, több szereplővel, amolyan metál operaként lehetne leginkább leírni. A sztori a szokásos… lapozzunk gyorsan! Éppen "elbeszélő" jellege miatt viszont a muzsika kimondottan nagy ívű, összetett és bizony elég nehezen adja meg magát. Sokszor és figyelmesen kell ezt végighallgatni, nem lehet belőle csak úgy mazsolázgatni. Aki ellenben megadja neki az esélyt, nem fog csalódni, mert ilyen alaposan és szépen kidolgozott, ilyen muzikális anyagot nagyon-nagyon régen hallottam utoljára.

Az Ostura új anyagát elképesztő és mélységes zeneiség jellemzi, de hogy ne érjen az a vád, hogy kritikátlan rajongó lettem, íme, néhány dolog, ami nekem hiányzik, illetve nem tetszik: (1) az orientális elemekből sokkal többet szerettem volna hallani; (2) a szimfonikus, operatikus jelleg miatt keveslem az azonnal ütős témákat; néhány direktebb, odalépős darab jót tett volna; (3) az egyik kedvenc nótám, a "The Surge” végén eszméletlen irritáló (szerencsére nem túl hosszú) a dubstepes vértyogás. Miért kellett?

Zárszóként annyit mondhatok: ha valaki januárban azt mondja nekem, hogy az év egyik legigényesebb, legkidolgozottabb, legérdekesebb anyaga Libanonból jön majd, tuti csak legyintek egyet. Vagy nem. Lassan hozzá kell szokni, hogy ez a műfaj sem Európa és Észak-Amerika kiváltsága többé…

Tartuffe