Enemy Inside: Phoenix (2018)

enemy_inside_phoenix.jpg
Kiadó:

Rock Of Angels Record

Honlap:
www. enemy-inside.com

Úgy látszik, ez az év a nők éve (is) a metalban, sőt, a blogunkon, hiszen még a saját maga szerint is macsó beállítódású (a jelző kizárólag az énekesek személyére értendő) Tartuffe is kénytelen volt elismerni, hogy a gender elméletnek nem csak ideológiai gyökerei léteznek, és vannak olyan nők a metalban, akik távolabbra tudnak pisilni, mint a férfiak. Állva.

Itt van példának az abszolút az ismeretlenségből jött Enemy Inside üdvöskéje, aki ha hangjában nem is, de a játszott zenei stílusban ott focizik, ahol Floor jansen az általunk is recenzált Northwarddel. No jó, azért hiányzik mellőle egy olyan gitáros, mint Jorn Viggo Lofstadt, de ha modern megszólalású, furcsán kifacsart riffeléssel próbálkozó, keményebb kötésű, sötét hangulatú hard rockra vágysz, jó helyen tapogatsz (kérem félre nem érteni!).

Az alig két éve létező német rohambrigád mert kilépni a nemzeti kötődésű, hagyományos euro-speed-metal kötelékei közül, és más söröskocsmák tájékán szerencsét próbálni. Progresszívnak nem mondanám őket, de a riffek mélye és a dalszerkezetek tartalmaznak némi furfangot, és a dallamok egy részébe is bele lehet hallani némi orientális jelleget: elég csak meghallgatni az örvénylő groove-val megáldott "Lullaby"-t, egyből észbe kaphatunk, hogyan sikerült ilyen altatókkal 1001 éjszakán keresztül ébren tartani a szultánt.

A Nastassja Giulia vezette csapat, bármennyire is fiatalok, nem sietik el a dolgot, hagynak elegendő időt a dalok kibontakozásához, de ha kell, mernek játékosan is lenni: az "Angel's Suicide" alapvetően komor riffje felett – ami akár származhatna a Paradise Lost heavy metalosabb korszakából, vagy az Evergrey dalos fiókjának mélyéről – kibuggyanó dallam akár egy nagycsoportos óvodás kör délutáni hangulatba hozását is szolgálhatná – persze más szöveggel. A "Death Of Me2 pedig egy-egy felvilágosultabb arab háremből is származhatna, ha mondjuk Aladdin úgy kívánná a dzsinntől, hogy a sah feleségei szeressék a metalt.

A dalokat hallgatva persze felmerülhet az Evanescene neve is, de az Enemy Inside nem bonyolódik bele a saját maga alkotta "modernkedő2 skatulyába, és a dallamok tudnak annyira markáns világot teremteni, hogy önálló produktumnak tekintsük őket, innen vagy onnan lopott ihlet nélkül.

A hangzás szerencsére jól idomul a teremtett hangulathoz, a gitárok meglepő morcossággal dörögnek az énekesnő hangja alá, sőt, néha talán háttérbe is szorítják azt: Nastassja vagy tapasztalatlan, vagy a tehetsége nem elegendő ahhoz, hogy "uralja a teret", esetleg nagyot vágva az asztalra tudatosítsa, hogy ki a főnök.

Ezen csekély negatívum mellett úgy gondolom, az Enemy Inside-nak nem kell ahhoz sok ellenséggel megküzdeni, hogy felfigyeljenek rájuk, a belül fészkelő Alient meg gyorsan agyon kell csapni, és kész.

Garael 

Címkék: lemezkritika