Come Taste The Band: Reignition (2019)

cttbreignition.jpg
Kiadó:

AOR Heaven

Honlap:
facebook.com/cometastetheband

Come Taste The Band. Ha csak ennyit írnék le, talán az is elég lenne egy ismertetőhöz. Na jó, esetleg egy félhez. Mert milyen zenét játszhat az az együttes – projekt, örömbrigád, tisztelet-csapat – amelyik ezzel a névvel vág neki a nagyvilágnak? És ha hozzátesszük, hogy a dalokat Doogie White és Joe Lynn Turner énekelte fel, talán az sem lenne meglepetés, ha a gitárt maga Blackmore mester kezelné, de az már túl sok lenne a jóból (esetleg a rosszból). Nem, a hangszeren egy számomra ismeretlen norvég tanítvány, Jo Henning Kaasin bizonyítja, mennyire képes megidézni a példaképet – de talán nem is akarja annyira megidézni. Hogy miért? Mert inkább a blues felől közelíti meg a végcélt, és nem nagyon találni a lejátszott hangjegyek között klasszikus zenébe illőt – de úgy gondolom, jól is van ez így.

A zene azonban hamisítatlan brit hard rock, és talán egy kicsit elszállósabb, pszichedelikusabb is, mint a Purple vagy a Rainbow "akkori korában", köszönhetően a billentyűsök valamint  az említett gitármágus játszogatós, felelgetős munkájának, és ha kicsit gonosz lennék, azt mondanám, itt csak egy, illetve két legény van talpon a vidéken, ha tényleg bíbor nosztalgiát akarsz: dallamaik bizony ott röpdösnek a majd 45 éve megjelent album körül, autentikusan tompa, meleg bakelit hangzással, bár az is lehet, hogy a melegséget az énektechnika több évtizedes tapasztalata gerjeszti, és nem a technológia.

Nehéz írni az albumról, hiszen a Purple-ről mindent leírtak már, talán csak Chuck Norris lenne képes még egy-két mondatot papírra rúgni, én azonban nem vagyok annyira tehetséges ebben (is), mint urbánus legendánk. A dalok a billentyűs, gitáros kalandozások ellenére is azonnal ismerősek – naná, ezzel a nosztalgiateremtő képességgel, és ha nem is beszélhetünk plagizálásról – mert nem – azért nem nagyon hiszem, hogy a korszak rajongóinak bármelyik lejátszott hang is ismeretlen lenne.

Apropó, hangulat: a mai gyorsfogyasztó, rohanó világban a Come Taste The Band maga a lázadás – a közösségi média szülte pillanat ürességének antitézise, ami úgy kéri a figyelmed a szűk negyven percre, hogy nem ígér progressziót, megdöbbenést okozó zenei csavart, új stílust és a világot megváltoztató zenei forradalmat – nem, ezek a pillanatok a nagyi esti meséjének ráérős és  megnyugtató puhaságával fonnak körbe, amit 45 év múlva is vágyakozva idézel fel.

Sajnos nem nagyon tudtam információt összeszedni az alapvetően norvég kezdeményezésről (vagyis lusta voltam rákeresni), de valószínűsíthetőleg nem egy tartós zenei formáció debüt kezdeményezése az album – inkább tisztelgés, vagy még inkább örömzene. Megdöbbentő, hogy a zord, hideg vidékről így tudnak meleget csempészni a szívekbe. S hogy mi ennek a titka? Egyrészt a játszott stílus időtlensége, de még inkább a tehetségé, ami képes felismerni és adaptálni egy csodálatos zenei korszak örökségét jelenünk olyannyira más türelmetlenségébe.

Garael

Címkék: lemezkritika