Kiadó:
Metal Blade/Radiant Records

Honlapok:
www.nealmorse.com
facebook.com/nealmorse

A folytonosság és a következetesség szerintem komoly értékek egy olyan blognál, mint a miénk, ezért nem félek magamtól idézni. A formáció 2016-os előzmény-lemezével kapcsolatosan ezt írtam: "a lemezen szereplő dalok szövegei Neal Morse saját bevallása szerint csak a [történet alapját képező] vaskos könyv kb. első 80 oldalát dolgozzák föl, így nem fogunk a meglepetéstől berottyantani a gatyánkba, ha idővel folytatás következik." Nos, ha az időközben elmúlt három esztendő alatt elő is fordult, hogy belerottyantottunk a gatyánkba (ezt az eshetőséget nem lehet kizárni), az biztosan nem a meglepetéstől történt, főleg nem afölötti meglepetésünkben, hogy a 2016-os epikus mű idén folytatást kapott.

Az már más kérdés, hogy még a bandában muzsikáló zenészek (főleg Morse és Portnoy) híres-hírhedt termékenysége ismeretében is elképesztő, hogy a folytatás elődjéhez hasonlóan dupla album lett, ráadásul kb. 104 perc hosszú! Már a "Similitude..." esetében is fölmerült bennem, hogy a kevesebb alighanem több lett volna, de a "Nagy Kaland"-ot még be sem tettem a lejátszómba, és az a bizonyos bajsejtelem már úrrá lett rajtam. Na, nem mintha egyenként és kollektíve nem tiszta zsenialitás lenne Morse csapata. Ezek az emberek bármire képesek, főleg együtt, de azért ők sem mindenhatók és mindentudók (egyetlen ilyen létező van, és ő nem tagja az együttesnek, bár kétségkívül sok hivatkozás történik rá).

Természetesen mivel hosszú, összetett, progresszív anyaggal van dolgunk, kerülni kell az elhamarkodott véleményalkotást. Épp ezért hallgatom napok óta folyamatosan a lemez(eke)t, lemondva arról a lehetőségről, hogy a legelsők között osszam meg kritikai véleményemet a hazai (rocker) olvasóközönséggel. Most már látom, hogy helyesen jártam el, mert a nálam gyorsabban reagáló recenzorok ítélete megerősíteni látszik a saját benyomásomat. Magyarul, a hiba ezek szerint nem az én vevőkészülékemben van.

Ez a lemez ugyanis bazi hosszú, már-már kellemetlenül hosszú: úgy nyúlik, mint a viszkózselyem, és közben minden progresszivitása ellenére eszméletlenül kiszámítható. Az egész olyan, mintha egyetlen összefüggő tételből állna, amelyben rutinszerűen váltják egymást a lassú átvezető részek, a dominánsan instrumentális jellegű középtempós passzusok, és a kötelezően érzelgős, grandiózus kórusokkal megtámogatott himnikus kicsengések. Hiába a hibátlan és füleket gyönyörködtető hangszeres tűzijáték, alig-alig akad egy-két pillanat, ami igazán markánsan kiemelkedő, vagy emlékezetes lenne (kivéve talán a szórakoztatóan játékos "Vanity Fair"-t).

Persze így is elképesztő, hogy ezek a muzsikusok különösebb inspiráció és hosszabb együtt töltött kreatív periódus nélkül képesek ilyen színvonalon teljesíteni. A lemez nyilván nem is gyönge (hogy is lehetne az!?), de a helyzet az, hogy a formáció tagjai olyan világraszóló nagy profik, hogy gyakorlatilag bármikor össze tudnának hozni egy ilyen anyagot, ha valaki egy-két hétre összezárná őket. Morse korábbi szólóanyagai is sokban hasonlítanak egymásra, de ez most nem lett fele olyan változatos sem: egyszerűen túlságosan teátrális, musical-es, szentimentális és – nem utolsósorban – önismétlő.

Senkit sem akarok elriasztani a "Nagy kaland"-ban való részvételtől, ha valakinek van ideje és türelme rászánni a másfél órát, épp romantikus hangulatban vagy vallási révületben van, egyben hallgatva tök jól fog szórakozni. Ilyen muzsikusok – egészen közönségesen fogalmazva – képtelenek szart csinálni. Élőben például meggyőződésem, hogy hatalmasat ütne; kár, hogy esély sincs egy magyarországi koncertre. Hadd írjam le még egyszer világosan! Ez a lemez nem rossz, nem csalódás, nem kompromisszum, éppen csak fele olyan lelkesítő és megkapó, mint amilyen lehetne.

Tartuffe