Kiadó:
Indie Recordings

Honlapok:
www.ribozyme.no
facebook.com/ribozyme
ribozyme.bandcamp.com

Ha valaki most rám parancsolna, hogy márpedig azonnal definiáljam a norvég Ribozyme stílusát, elég nagy bajban lennék. Csak tanácstalanul vakargatnám a fejemet, mert ezek a srácok egészen fiatalos, modern alternatív metált játszanak, pedig valójában öregfiúk: 1998 óta folyamatosan aktívak. Alternatív vagy progresszív, indie vagy mainstream, rock vagy metál? Alighanem maguk is bizonytalanok a kérdésben, hiszen honlapjaikon ekképpen elmélkednek: "A mi zenénket osztályozták már úgy, mint ami sötét, de nem gótikus; haragos, de nem erőszakos, szomorú, de nem könnyfakasztó, nem kemény, mégis súlyos." Ezt magam sem fogalmazhattam volna jobban.

Az alkalmi tagcserék ellenére az együttes 1998-as alapítása óta power-trióként működik, de most a hangzás kövérítése érdekében Thomas Lønnheim személyében fölvettek egy második gitárost is. A lemez ennek megfelelően kellően zúz, hasít, dübörög, és akik a kezdetektől fogva figyelemmel kísérték karrierjüket, azt mondják, hogy mind produkciós, mint kompozíciós szempontból ez az album eddig a csúcsteljesítményük. Kénytelen vagyok hinni nekik, hiszen gyakorlatilag semmit sem tudok a banda korábbi munkásságáról. Így lényegében szűz füllel hallgattam bele az anyagba, és meg kell mondjam, kifejezetten tetszett, amit hallottam.

Van ebben valami az azóta sajnos földbe állt (és szerintem sokkal többre hivatott) Urbanduxból, az ausztrál Voyagerből, de főleg a rokonlelkű skandináv pályatársakból: a Leprousből, illetve az oldalunkon valamiért méltatlanul agyonhallgatott Soenből (akik épp a napokban jelentkeztek egy új, "Lotus" című anyaggal). Ha Kotta kolléga nem vonult volna "nyugdíjba", most ő pótolhatná ezeket a mulasztásokat, és fedhetné le oldalunk e némileg szégyenletes fehér foltját. Így megmarad nekem az a feladat, hogy amennyire tudom, pótoljam azt, ami ugyan teljesen méltó a kitüntetett figyelemre, mégsem illeszkedik pontosan saját zenei preferenciáimba.

Ez a rövidke, kb. 35 perces lemez igazi progresszív/art rock "tour de force", bivaly hangzással, elvont, de megközelíthető dallamokkal, lankadást nem ismerő, feszes energiákkal. Alapvetően tényleg nem az én zeném, de nem tudok nem az elismerés hangján szólni róla. Ha nem lennék kopaszodó, megcsontosodott, konzervatív öreg rocker, lehet, hogy még rá is cuppannék, mint a New York-i maffia a szemétgazdálkodásra.

Tartuffe