The End Machine: The End Machine (2019)

the-end-machine-cover.jpg
Kiadó:

Froniters

Honlap:
facebook.com/TheEndMachine

Milyen zenét játszhat a Dokken valamikori három tagja, ha összeáll a Lynch Mob és a Warrant valamikori énekesével? Hát vagy Dokkeneset, vagy Warrantosat – vágná rá a naiv kérdezett, még szerencse, hogy a metalfanok körében legalább ennyi a ravasz (sőt, konteó-hívő) hallgató, így őket nem éri váratlanul, hogy se ilyet, se olyat. Persze a gitáros, Lynch stílusa meghatározza valamennyire a zenét, de azok a keretek, amelyekben a dalok mozognak, nem nagyon emlékeztetnek a Dokken szinte metal közeli hitvallására.

Rendben, ezen túljutottunk, de milyen színvonalon hoztak meglepetést a fiúk, Lynch, Robert Mason, Mick Brown és Jeff Pilson? Erre már kissé nehezebb, vagy összetettebb a válasz, mert mind az ének, mind a gitár frontján kimagaslót hallunk – a szólók hallatán szerintem legalább három nemzedéknyi önmagát tehetségesnek valló gitáros dőlhet a hangszerébe, esetleg – ha már a konteót említettük – a hallgatók nagy része elkezdhet gyanakodni, hogy Will Smithnek igaza volt a Sötét Zsarukban, és az idegenek bizony köztünk járnak.

Mindemellett sikerült megteremteni az egységes hangulatot is, a régies blues sémák némelyike még a Rolling Stoneshoz nyúlik vissza, az alapvetően lassú, szöszmötölős dalok pedig tényleg nyugtatólag hatnak az idegekre, már ha valakinek nem mennek idegeire a hallott, ezerszer feltámasztott, a Whitesnake őskorában is már ismert megoldások.

S hát akkor mégis, mit hiányolok? Hát a jó dalokat. Mert a leírtak ellenére azokból nincs sok, Mason képtelen egy valamire való dallamot kipréselni magából úgy, hogy az képes legyen a fülbe mászni, ráadásul az egymás után sorjázó számokat csak a címük választja el élesen egymástól, mert a karaktert valahol a közös jammelések alatt a próbateremben hagyták.

Kár érte, mert egy jó fülű producer segítségével minden bizonnyal legalább egy figyelemre érdemes Whitesnake/Led Zeppelin/Aerosmith kópiát kaphattunk volna, ahol minden összetevő a helyén van – ráadásul ilyen vokális minőséget már egyik példaképtől sem várhatunk –, de hát sajna innen hiányzik az a szikra, ami klasszikust – mit klasszikust, legalább egy kézfogásra méltó produkciót! – lobbanthatott volna a fiúk tehetségének alapján.

Nem akarok senkit sem visszariasztani az album meghallgatásától, mert a gitármunka tényleg élményszámba megy, és lehet, hogy van, akit megérint ez a nyugis, ismerős hangulatot hozó közeg, ám számomra a lemez inkább csak egy halom egymásra hányt remek szóló, és egy kiváló énekes erőlködésének/fásultságának szerkesztetlen, avítt halmaza, amiben egy egyetem matematika tanszékének összes professzora sem találna rendszert.

Garael 

Címkék: lemezkritika