Kiadó:
Golden Robot Records

Honlap:
www.anewrevenge.com

Idén ez már a harmadik lövése Tim "Ripper" Owens-nek – legalábbis amiről tudok, mert lehetséges, hogy jó szokásához híven egy-egy szám erejéig beszállt valami névtelen banda lemezébe, hogy ezzel is segítse szerencsétlen pályakezdőt, ha már családi támogatással nem tud. Azt azonban sajnos hozzá kell tennem, hogy az említett lemezekből kettő baklövésnek bizonyult, legalábbis nálam: a "The Three Tremors", amelyet nyugodtan el lehetett volna nevezni a klasszikus horror-sorozat után Sikoly 3-nak, számomra értelmezhetetlennek bizonyult, mert ha dallam nélküli sikolyáradatot akarok hallgatni, akkor inkább megnézek egy pornófilmet, abban legalább mindig van élvezet, a Roy Z producerkedésével készült "Spirits Of Fire" pedig annyira átlagosra sikerült – ráadásul kutyaütő hangzással – hogy egyből megkívántam valami szélsőséges muzsikát, pedig ez rám igazán nem jellemző.

Hiába van hát remek hangja hősünknek, igazából csak egy-két metal-operabeli ténykedését tudom becsülni – ahol olyanok írták neki a számokat, akik számára nem a sikoly-ária a központi téma – és bevallom, még Judas-beli ténykedésért sem vagyok oda, bár az vesse rám az első követ, aki a Ripper-féle korszakot sikertörténetnek tartja.

Owens tehát azon remek hangú, ám komponálási – bár ez a szó itt talán eufemizmusnak hat – dallamformáló képességeiben gyenge énekesek hadát bővíti, akiktől mindig jobbat vár az ember, és ha tényleg azt kapja, akkor nagyon tud örülni. Márpedig most én is nagyon örülök, mert az "Enemies & Lovers"-en végre sikerült értékelhető dalokkal előrukkolni, sőt, még talán túl nagy is volt a váltás, helyesebben fogalmazva: ehhez a dallamvilághoz már "kevés2 Ripper erő-vokalizálása, ami akár egy házat is el tud söpörni, de érzelemformáló képessége elveszik a nagy izmozásban. De hogy is van ez? Abban tehát biztos vagyok, hogy hősünk szerelmes dalokkal nem tudna megríkatni egyetlen leányzót sem, legfeljebb egy-két amazont, akiknek a csatadal felér egy egész rózsacsokorral, mert hiányzik belőle az a játékosság, rétegzettség, amihez nem hangterjedelem kell, hanem sokszínűség, esetleg a személyiségnek egy olyan darabja, ami képes érzelmeket átadni és átvenni.

Ezzel persze nem azt mondom, hogy az A New Revenge lemeze lírai,  AOR szellemben fogant, de ez a rock 'n' roll alapú, alapvetően harsány és optimista világ – amiben benne van a boogie – talán nem ennyire merev és kissé egyoldalú vokalizálást kívánna, aminél a mosoly helyetti vicsor olyan, mint Terminátornak a nevetés… Bár miket is beszélek, úgy látszik, én is beleestem azok hibájába, akiknek semmi sem jó – dehogynem, nagyon is, mert a dalok végre olyan refrénekkel büszkélkedhetnek, amivel egy más hangszerelésben táncdalfesztivált lehetne nyerni, mondjuk 1967-ben – halld a szentimentalizmusba fulladó "Only The Pretty Ones"-t –, és a piciny, punkos attitűd, ami ott bujkál a dalokban, olyan kikacsintás a hallgatóra, ami eddig igazán nem volt jellemző Ripperre.

A zenésztársak szerencsére tudják a dolgukat – naná, ezek a nevek (Keri Kelli, Rudy Sarzo, James Kottak) talán jelentenek némi garanciát – és jókedvűen nyomják a Ripper talpa alá valót, aki hallhatóan élvezi az egészet – nem véletlen, hogy a csapatot nem projektként, hanem működő zenekarként mutatta be a sajtónak – ezt majd persze hiszem, ha hallom.

Owens tehát végre megmutatta, hogy nem csak a merev-vas keménységű mondókák elsikítására alkalmas – még egy-két ilyen lemez, és talán úgy kinövi a "kemény macsó" imidzsének megfelelő vokalizálási technikát, hogy őt fogják felkérni az Ifjú Werther szenvedései megzenésített darabjának címszerepére, már ha lesz ilyen. Ahhoz pedig a jegyek mellé bizony szükséges lesz egy csomag a könnyek felitatására alkalmas papírzsepikből is.

Garael