Kiadó:
Edge Records

Honlapok:
www.zoliband.com
facebook.com/zolibandofficial

Előre kell bocsátanom, hogy sajátos stíluspreferenciáim miatt és minden szakmai tiszteletem ellenére nem voltam eddig elkötelezett rajongója Téglás Zoli munkásságának, talán nem véletlen, hogy ezen az oldalon egyetlen Ignite kritikát sem közöltünk. Mindazonáltal – ahogy mondani szokták – Zoli (így bizalmasan) egy jó cimbora jó cimborája, és csak olyan dolgokat hallottam róla, amelyek maximális szimpátiát ébresztettek bennem az ember és muzsikus iránt. Azután belehallgattam a Zoli Band második lemezének néhány dalába és rájöttem, hogy ezt már tényleg felelőtlenség, sőt, bizonyos értelemben tahóság lenne kihagyni.

Zoli az egészen új és teljesen magyar bandájával most egy olyan lemezt adott ki, amit elejétől végig szívesen hallgatok, ami végig leköt, s amin már én sem találok fogást. Itt nyoma sincs az Ignite-ra még jellemző punk rock/hardcore jegyeknek, egyébként is kezdettől fogva az volt a koncepció, hogy visszanyúlnak a Veresegyházról el- és visszaszármazott hanzánkfia meghatározó, fiatalkori zenei élményeihez: az Alice In Chainshez, Stone Sourhoz és a Scorpionshoz. Lehet, hogy az én vevőkészülékemben van a hiba, de én ezeket a hatásokat nem nagyon hallom (esetleg egy kis trutyit [grunge] a "Vampire"-ban), ellenben hallom pl. hogy a "Hold Me" tiszta U2, és ilyet Bono és The Edge majd' 25-30 éve képtelen írni, illetve hallom, hogy ez egy jól kidolgozott, szuperdallamos modern rock/metál lemez, melynek kiváltképp javára válik Lukács Peta (Bikini, European Mantra) elképesztő gitárjátéka és a bika megszólalás, amiért elsősorban Frank Gryner producert (Rob Zombie, A Perfect Circle, Tommy Lee) illeti dicséret.

Külön meg kell említenem a "Budapest My Love" című szerzeményt, amelyet úgy sikerült hazafiassá tenni és telepakolni egészséges nemzeti büszkeséggel, hogy nincs benne semmi erőltetett, ideológiailag vezérelt, bértollnoki vagy dagályos (lásd Desmond Child újrahasznosított ömlengését!). Oly sokan próbálkoztak már hasonlóval, de szerintem még egyik sem érdemelte meg annyira, hogy enyhén ittas magyarok más nemzet nem-kevésbé kapatos fiaival összekapaszkodva a kocsmában teli torokból üvöltsék...

Ezért lehet, hogy néhány hazai zenész meg fog orrolni rám, de nekem csakazértis az a véleményem, hogy ez az album pont azért jó, mert Zoli hozott bele valami határozottan amerikásat (s ezt most úgy értem, mint a provinciális, a mucsai "kánon" és a külföldi példák majmolása ellentétét). Petőfit pl. pont nem szeretem, de a "Kocsmárosné" földolgozása is úgy tud megkérdőjelezhetetlenül magyar lenni, hogy közben egy "világpolgár" is magáénak érezheti.

A lemezzel kapcsolatos egyetlen hiányérzetem abból fakad, hogy az erős, tempós és kimondottan dögös kezdés után sorjáznak a lassú, balladás, meditatív szerzemények. Egyedül a "Like A Lady" pörgeti föl egy kicsit a hangulatot, de "dramaturgiailag" talán már túl későn. Ez élőben úgysem fog föltűnni, ezért mindenkinek a leghatározottabban ajánlom, hogy a napokban induló európai turné két magyar állomásán (április 20-án az A38 Hajón, április 25-én pedig a debreceni Roncsbárban) ne szalassza el a lehetőséget az együttes megtekintésére/meghallgatására.

Tartuffe