Kiadó:
Blackoak Records

Honlap:
facebook.com/allthingsfallen

Nem tudom, mi a titka, talán a literszámra fogyasztott kávé vagy energiaital, vagy még valószínűbb, hogy az ihlet csalóka forrásának hirtelen fölbuzdulása, de Markus Sigfridsson gitáros-zeneszerző-producer több éves hallgatás után az idén már a harmadik lemezen villogtatja gitártudását és kompozíciós képességeit. Kezdődött Lance King szólólemezével, amelyből Sigfridsson is komoly részt vállalt, folytatódott az évek óta áhított Darkwater albummal, most pedig különösebb hírverés nélkül megjelent új projektjének, az All Things Fallennek bemutatkozása. Elég jól értesültnek számítok ebben a szakmában, de erről az anyagról én is most hallottam először.

Tekintve, hogy az "All Things Fallen"-en mindössze hat nóta kapott helyet és egyik sem dicsekedhet epikus hosszal (hacsak a vastagon 9 perces "Introspection"-t nem soroljuk ide), inkább egy 40 perces régi vágású LP-vel, vagy egy modern értelemben vett EP-vel van dolgunk. Sigfridson a dobokon kívül minden hangszer kezelését magára vállalta, a bőrök mögé a Pain Of Salvation dobosát, Leo Margaritot ültette, énekesként pedig azt az Erik Tordssont (End Of September) nyerte meg, aki – Thomas Vikström és Christian Rivel mellett – a legutóbbi 7Days lemezen is epizódszerepet kapott.

Sigfridsson már a Harmony és a Darkwater kormánykerekénél is bizonyította, hogy félelmetesen jó érzékkel navigál a progresszív metál hullámzó tengerén. Ugyanakkor a 7days nevű formációval kiadott két lemezét nem tartom csúcskategóriás teljesítménynek. Ezt egy interjúban egyszer maga is elismerte. Hangszeresen akármilyen jól össze vannak pakolva azok az albumok, a zene valahogy mégsem elég ihletett: szögletes, komor és dallamszegény anyagok azok.

Sajnos azt kell mondjam, hogy az évek alatt fölgyülemlett dalokkal telepakolt "All Things Fallen" ugyanebbe a kategóriába tartozik. Már az sokat segített volna, ha egy rendes billentyűs dolgozik velük és nem Sigridsson szöszmötöl a programozással és kíséri a dalokat egyszerű akkordozgatással. Erik Tordsson kiválóan énekel, de hiába a kitűnő orgánum, ha nincsenek emlékezetes dallamok. A dobok szintetikusan dübörögnek, a gitárok pedig mélyre hangolva hangolnak bennünket, hallgatókat is egyre lejjebb. Meglepetésemre helyenként a szólók is összeszedetlennek tűnnek, amit véleményem szerint súlyosbít a koszos, szinte már irritáló gitár sound.

Szinte hihetetlen, hogy Sigridsson egykor a skandináv keresztény metál üstököseként jelent meg a komor északi égbolton. Ez a zene már majdnem doomos, olykor kifejezetten depresszív, misztikus, sötét hangulatba szippantó erejű. Nem tudom mi történhetett (ha történt egyáltalán valami) Sigridssonnal, de igen morcos kedvében van mostanában. Megmondom a frankót, nekem ez a lemez most nem jött be igazán, az idei Darkwatert sokkal-sokkal jobb anyagnak tartom. Ez kicsit olyan (mennyiségre és minőségre is), mint egy fönséges lakoma után pár nappal fölszolgálni a maradékot.

Tartuffe