Kiadó:
Dominus Records

Honlap:
www.lord.net.au

Ez a Lord nem az a Lord, és itt nem arra gondolok, hogy bárki a magyar csapattal tévesztené össze az ausztrál veteránokat. Aki kicsit is ismeri az együttes diszkográfiáját, az most meg fog lepődni azon a stílusváltáson, ami az emlékezetem szerinti dallamosabb metaltól az Iced Earth/skandináv power tengelyre kalapálta a fémbrigádot.

A valamikor Dungeon néven működő alakulat főnöke, Lord Tim tehát igencsak bepöccent, és ez már a nyitó, "United (Welcome Black)" című szerzeményben megnyilvánul; az ember szinte meghökken a hangfalakból áradó agresszió hallatán, de ez így van jól. A csapat ugyanis nem feledkezett meg a riffaprítás közötti dallamteremtésről, és van mibe kapaszkodni az orkánerejű hangzavar közepette.

Bevallom, igencsak jól esik az effajta tradicionális megközelítés, a popos dallamok és a tuc-tuc ütemek abszolút ignorálása, melyek helyett hullámokban zúduló folyékony fémbe mártózhatunk meg, miközben a remek gitárszólók egy már-már letűnt korszak emlékeit idézik meg, legalábbis a power metal birodalmában.

A fiúk múltja szerencsére kötelez, így a refrénekkel nincs gond, amiket nem temet maga alá a folyamatos adok-kapok, amiben meg-megjelennek a thrash elemek is; egy más, lágyabb közegben a dalok fő alkotóelemét alkothatnák, de hát ez most nem az ellágyulás ideje. Lord főnök hangja engem kicsit a Mob Rules Klaus Dirkjére emlékeztet, sőt maguknak a dallamoknak a jellege is, bár az Iron Maiden hatás, ami a németeknél nyilvánvaló, itt teljes mértékben hiányzik. (Ugyanakkor nem állítom, hogy a NWOBHM nem hatott rájuk.)

Azt persze nem hiszem, hogy a stílusváltás ismertebbé fogja tenni a csapatot, de meg vagyok győződve, hogy ebben a közegben jobban érzik magukat, és akár valamiféle underground státuszt is kivívhatnak maguknak – ha már ki nem vívták –, hallva például a "Chaos Raining" döngölő ütemei közé ravaszul elrejtett Stratovarius jellegű refrént, vagy a "Kill Or Be Killed" Judas Priestet idéző vijjogó gitártémájára ráülő kiabálós, hullámzó témát, ahol a refrén helyét a vokál támogatással megerősített, dallamos gitárszóló veszi át.

Régisulis, ám könyörtelen harcot hirdető attitűddel rendelkező album a "Fallen Idols", ami kellemes unikum a maga felvállalós, és lassan feledésbe menő megoldásaival. Úgy látszik, Ausztráliában a biológiai mellett a zenei evolúció is megragadt egy-egy furcsaságnál, amire mi lassan már nem is emlékszünk, pedig nagyon is léteznek.

Garael