Hammerfall: Dominion (2019)

hammerfall_dominion_cover.jpg
Kiadó:

Napalm Records

Honlap:
www.hammerfall.net

Általános vélekedés, hogy az együttesek (tágabb értelmében a művészek) valahol a húszas-harmincas éveikben vannak a csúcsponton, aztán legjobb esetben rutinból tartják a színvonalat, vagy új utakra tévednek, ahol azonban általában elbuknak – ezek után pedig jön a lassú regresszió és vigaszként a múlt állandó idézése. Nem tudom, hogy ez valóban így van-e: inkább műszaki-orientált ember vagyok, és a művészettörténeti tudásom is hiányos ahhoz, hogy szakmailag helytálló véleménnyel álljak elő. Az, hogy most mégis egy olyan kritikát írok, ami ebben a témában fogalmaz meg sommás állításokat, köszönhető az évtizedekre visszanyúló zenehallgatói szokásaimnak és annak a több száz lemeznek, ami bőven tartalmaz ma már letűnt, vagy nagyon is működő együttesekhez köthető (eddigi) teljes diszkográfiát.

A Hammerfall ráadásul kissé ki is lóg a hagyományos karrierútból: szerencsés időben szerencsésnek lenni olyan előny, ami esetlegesen a sekélyebb minőségnek is ajándékozhat csodás pedigrét. Ezzel persze nem azt mondom, hogy a Hammerfall igazságtalanul, pusztán szerencséjének köszönhetően vált a kilencvenes évek végének egyik vezető csapatává, sőt, hivatkozási pontjává, mert azzal hazudnék: a svédek első három-négy albuma a rengeteg ismerős megoldás ellenére ma már klasszikussá érett, és további albumjaik sem bűzlenek a rutin pállott szagától, csak hát…, csak hát őket is elérte a tetőpont utáni útkeresés, ami hol modernkedő idegenkedésbe, hol izgalom nélküli biztonsági játékba torkollott.

Aztán történt valami; olyan, ami írásom kezdő gondolatait cáfolva nemigen szokott előfordulni: a zenekarnak sikerült a másodvirágzás, kissé tágítva a határokat olyan albumokkal előrukkolni, melyek nem tűnnek a csikóévek gyenge lenyomatának, esetleg a zene nosztalgia teremtését kihasználó kufárkodásnak. Már a három évvel ezelőtti "Built To Last"-on is kénytelen voltam kalapácsosékat megdicsérni, pedig sosem tartoztak legbelső körös kedvenceim közé. A megelőző tíz év munkáit kenterbe verő lemez valamennyire szakított a hagyományossá vált Hammerfall jegyekkel, és kissé keményebb irányba fordulva kezdett Accept-idéző szigorral üllőt kalapálni.

Nem tudom, ki lehet a csapat "edzője", de a formatartás három évre rá is kitűnően sikerült: a "Dominion" folytatja elődje útját, csak jobb dalokkal: ennyi dallamos, a klasszikus zenéből kinövő gitárszólótól még azok is megbékülhetnek, akiknek a hátán áll fel a szőr az együttes imázsától, szövegvilágától, esetleg a mai trendeket elutasító attitűdjétől. Az Accept továbbra is hivatkozási alap, különösen a lemez első felében, az ikergitárokkal gördített mázsás riffeket Joacimék kabalaharcosa sem tudná megmozdítani, és a nagy szigorkodás közepette hely maradt két, tulajdonképpeni slágernek is. A "(We Make) Sweden Rock" igazából a csapat nagyterpeszes hitvallása is lehet(ne), ha nem fordulna szinte hard rockba – amitől persze nem lesz semmivel sem rosszabb, mint páncélos társai – az "And Yet I Smile" pedig olyan együtténekeltetős kocsmainduló, amilyeneket a németek szoktak írni, szigorúan sörös kriglikkel a kézben.

Aki azonban ezek után is a "fém keménységére" esküszik, annak tiszta szívvel tudom ajánlani az Accept riffel felvezetett címadót, vagy az azt követő "Testify"-t, (ez utóbbit mintha a jó formában lévő egykori Dream Evil rittyentette volna ki a zenei műhelyből), és hát ott van a triumvirátus harmadik tagja, a "One Against The World" a maga galoppozó, súlyos ütemeivel, aminek hallatán még a kutyád is a nyolcvanas évek nyelvén fog ugatni.

Kellemes meglepetés, és a hallgatólagosan felállított szabályoknak ellentmondó album a svédek új munkája, ami bőven versenyre kellhet a pályafutás csúcsait jelentő lemezekkel, még akkor is, ha a "Dominion" nem fogja újra a fősodorba varázsolni a hagyományos heavy metalt.

Garael

Címkék: lemezkritika