Kiadó:
Festival Music

Honlap:
www.steve-thorne.co.uk

Nem hiszem, hogy Steve Thorne nevét sokan ismerik mifelénk, talán még azok sem, akik egyébként nagy étvággyal fogyasztják a brit neo-prog mozgalom csemegéit, olyan nemes fákról szakítva szaftos, ízletes gyümölcsöket, mint a Marillion, Arena, Pendragon, IQ, Kino... stb. A dél-angliai Thorne pedig nem efermer jelenség a szakmában, 2005 óta hat önálló lemeze jelent meg, ráadásul nem akármilyen közreműködőkkel; újra és újra a progresszív rock műfaj igazi nagyágyúi sorakoznak föl mellette.

A 2009-ben megjelent "Into The Ether" szerintem a diszkográfia egyik legjobb darabja, ami olyan neves és kiváló muzsikusokkal készült, mint John Mitchell (Arena, Kino, Frost, Lonely Robot) és Gary Chandler (Jadis) a gitáron, Tony Levin (King Crimson, Liquid Tension Experiment) és Pete Trewavas (Marilion, Transatlantic) a bőgőn, valamint Nick D'virgilio (Spock's Beard) és Gavin Harrison (Porcupine Tree, Steve Wilson) a dobokon.

A sokhangszeres/énekes/dalszerző/producer Thorne egyértelműen elkötelezett a Pink Floyd hagyományokon szárba szökkent, jellegzetesen brit ízlést tükröző neo-prog irányában, annak is leginkább az Arena, Kino, Frost által képviselt sodrásába illeszkedik. Énekhangja furcsa keveréke John Mitchell és Fish (ős-Marillion) orgánumának, dalszerzőként pedig törekszik a kevésbé pszichedelikus, könnyebben emészthető (olykor kifejezetten popos) dallamvezetésre.

Arról szó sincs, hogy Thorne ontaná magából a műfaj alapvetéseit, igazából inkább a középmezőnybe helyezném el valahol, de ilyenkor az augusztusi nagy pangásban és hőségben határozottan jól esik visszanyúlni ezekhez a kevéssé ismert anyagokhoz, amelyek azért lényegesen jobbak annál, semmint hogy feledésbe merüljenek...

Tartuffe