Kiadó:
Nail Records

Honlap:
w.w.w.invader.hu

Tradicionális magyar heavy metal. Tudom, hogy e pár szó említése egyesekben azonnal kiváltja a szem alatti bőr tikkes rángását. Van, aki csak legyint, de vannak olyanok is, akik a nosztalgiától megbocsájtó hangulatban az ifjúságuk újrafelfedezésével élvezettel hallgatják az ismerős dallamokat. Igen, hiszen ez az ismerősök zenei országa, ahol nincs semmi, de semmi, amit ne hallottál volna már régebben, legjobb esetben is úgy 25 éve, ráadásul még a hangzás is a digitális korszak előtti többször másolt kazettáit juttatja eszekbe, jobbik esetben egy AGFA-t, rosszabb esetben egy króm-oxidos Polimert.

S hogy jó-e ebben az országban barangolni? Hát az attól függ, melyik csoportba tartozol. Én mostanában abba, amelyiket nem zavarja a deja vu, a progresszió teljes hiánya, ráadásul abba a korba is léptem, amikor a nosztalgiának van értelme, és a legszebb éveket nem az ovis játszadozás, hanem a fiatal-felnőttkor "öntudatra ébredése" jelenti. Ebből fakadóan nem bántanak a korai Pokolgép-Ossian-Sámán tengelyen mozgó zenei megoldások, mert úgy vagyok vele, ha a zenészek élvezik ezt, miért lennék én éppen az ünneprontó? Vitatkozni persze nem nagyon tudnék a kritikai hangvétellel, legfeljebb pár bátortalan mondatot próbálnék a védelem nevében nyökögni, izzadva említve az alapvetően ismerős, ám jól sikerült dallamokat, a gitár meglepetésmentes, ám biztos alapozását, a néhány elmésebbre sikerült szófordulatot (nem tagadván a prozódiai hibákat), Nachladal István énekstílusát és a főnök, Lahovicz Zoltán "Puccer" vitathatatlan elkötelezettségét a stílus sablonjai mellett.

Mégis, ha valami támpontot szeretnék adni azoknak, akik kíváncsiak az albumra, és nem válnak a dühtől meredtté, hogy dicsérni merem az albumot, bátran kijelenthetem: fiúk, ez az eddigi legjobb munkátok! Miért, kérdezhetnétek, hiszen mint írtam, nincs itt semmi, amit le nem játszottak volna már mások, esetleg még jobban is – erre csak annyi szofisztikált válaszom: csak. Sajnos azonban nem intézhetem el ilyen egyszerűen ezt a dolgot, nem politika ez, hanem annál komolyabb dolog, amit illik megmagyarázni, így aztán megemlíthetem a dallamok ragadósságát, az alapvető attitűdöt, ami a csapatot jellemzi, azt a kissé szarkasztikus világlátást, ami nem engedi görcsössé tenni a panelek tologatását, és ami némi öniróniát is feltételez, "zárójelbe rakva” a hallottakat.

S hogy van-e értelme ennek az alapvetően eleve bukásra ítélt harcnak, arra minden bizonnyal a csapat hűséges rajongó tábora bólinthat nagyot, hozzájuk véve jómagamat is és ezt a pár sort, amivel talán sikerül egy-két nosztalgia-vadászt toborozni az Inváderek seregébe. Úgy legyen!

Garael