Kiadó:
Napalm Records

Honlapok:
www.alterbridge.com
facebook.com/alterbridge

Egy magamfajta rocker-blogger simán megcsinálhatná azt, hogy külföldi oldalakról ollózza össze a kritikáit, a lebukás esélye ugyanis minimális. Most mégis úgy döntöttem, hogy férfiasan bevallom, ezt az írást egy angol nyelvű oldalon talált recenzió ihlette, nemcsak azért, mert Alter Bridge ügyben nem vagyok szakértő (itt eddig még egyszer sem írtunk róluk), hanem mert a Tommy Marz nevű kolléga szellemesen, találóan és szakmai hitelességgel nyilatkozott. Valahol máshol olvastam, hogy Benjamin Franklin szerint ebben a világban két dolog teljesen biztos: az adóbehajtás és a halál, ehhez tehetjük hozzá harmadikként azt, hogy az Alter Bridge háromévenként kiad egy albumot...

Bár konkrétan az Alter Bridge itt még nem került szóba, a csapat gerincét képező Mark Tremonti gitáros és Miles Kennedy énekes-gitáros többször szerepelt nálunk az egyszerűen csak Tremontira keresztelt banda kapcsán, vagy Kennedy Slash-sel folytatott konspiratív tevékenysége miatt. Mindkét esetben pozitívan értékeltük a muzsikusok munkáját, és bár eddig elkerültek minket a közös műhely lemezei, ez inkább csak amolyan túlterhelésből fakadó mulasztás, nem pedig vétkes hanyagság. Nyilván tisztában vagyunk vele, hogy az anyacsapat, ahonnan két ilyen értékes oldalági vállalkozás képes életre kelni, nem lehet méltatlan a figyelemre.

A 15 éve aktív és az ideivel együtt már hat albumot jegyző Alter Bridge a nevéhez híven egyfajta hidat képez az USA zenei életében, hidat a '90-es évek grunge mozgalma és a modern groove-orientált metál, de hasonlóképpen a dallamos hard rock és a metál keményebb inkarnációi között. Egy olyan országban és egy olyan piacon, ahol ez a műfaj mostoha kölyökként lett kicsapva a stúdiók és rádióállomások melegéből az utcára, az Alter Bridge fontos szerepet játszik abban, hogy a közgondolkodás és a fiatalabb generációk tudatában megtartsa a dallamos rock zenét, mint manapság ugyan kevésbé népszerű, de hiteles és működőképes alternatívát.

A "hídépítés" – amint már említettem – tudatosan vállalt missziója a Tremonti-Kennedy párosnak műfaji értelemben is. Szerintem hatalmas szerepük van abban, hogy a grunge fiatalkori kilengéseit (amit az antitézis hégeli kísértete ihletett) megzabolázva újra polgárjogot adtak a hard rock/heavy metal klasszikus és jogfolytonos értékeinek (példaként elég, ha megemlítem a technikás gitárszólókat). De a "kötőmód" vonatkozik a dallamos hard rock és a heavy metal erényeinek egyesítésére is.

A 14-számos "Walk The Sky" is tartalmaz fejszaggató metal groove-okat (Wouldn't You Rather, Take The Crown), málházós, csaknem doom témákat (Indoctrination), és olyan hiperdallamos tételeket, amelyek a sűrű, fémes erejű hangzás ellenére is a tipikusan amerikai AOR legendákat juttatja eszünkbe, mint pl. a Journey, Night Ranger stb. (In The Deep, Godspeed, Tear Us Apart).

Szerintem kicsit hosszú a lemez, én kiválogattam volna belőle a kevésbé sikerült témákat és egy deluxe kiadás második lemezére tettem volna őket bónuszként. A rajongók biztos nagyon örültek volna neki, a kevésbé elkötelezettek pedig egy kompakt, egységesen magas színvonalú albumot vehettek volna a kezükbe. Mindenesetre 15 év közös muzsikálás és 5 lemez után egy ilyen anyaggal előrukkolni bizony dicséretes dolog.

Tartuffe