Kiadó:
Mascot

Honlapok:
www.meshiaak.com
facebook.com/meshiaak

A ma reggeli kávémba valami tréfás jóakaróm igazságszérumot keverhetett, mert most szinte ellenállhatatlan késztetést érzek arra, hogy minden finomkodás és diplomáciai csomagolás nélkül mondjam ki a véleményemet. Szóval, akkor most megmondom a tutit, mint Besenyő Pista bácsi. Elmondom én az igazságot, hogyaszongya: nem igazán szeretem a "klasszikus" thrasht, idegesítenek a kiabált, kántáló szövegek, a punkos attitűd, a kapkodó ritmusok, és – tisztelet a kivételnek – a nem kimondottan hangsúlyos és épületes gitárszólók. Na, kint van...

Éppen ezért meglepő, hogy az ausztrál Meshiaak meg kifejezetten tetszik. Kifejezetten. Nagyon. Piszkosul. Érdekes módon egy országos cimbim, aki – többek között – épp thrash zenéken szocializálódott régmúlt ifjúkorában, úgy nyilatkozott a bemutatkozó albumról "véleményes", bármit jelentsen is ez. Nos, nekem épp ez nyitotta meg a szemem: ezek az ausztrálok azért tetszenek nekem, mert nem "klasszikus" thrasht játszanak. Ennek oka, felelőse egyértelműen Dean Wells, a Teramaze-ből ismert fantasztikus húrnyűvő, aki mindig is igyekezett némi dallamosságot és progresszivitást csempészni azokba a muzsikákba, amelyekhez hangszeresként, zeneszerzőként köze volt. Ott van mindjárt a lemezt indító "Miasma" egy full unorthodox akusztikus gitárral, vonósnégyessel kísért kiállással, vagy a lassúcska, atom dallamos "Bury The Bodies".

Azért a thrash rajongókat is meg kell nyugtatnom, a lemez hallgatása közben nem kell nélkülözniük kedvenc műfajuk tipikus ismertető jeleit/jegyeit sem (lásd: lemezt záró "Godless"!). Egyszerűen csak nyitottnak kell lenniük néhány számukra talán szokatlan, a metál zene más területeiről kölcsönzött elemekre, mint ahogy nekem is a cséplésre, csűrdöngölésre (ami ugye a thrash eredeti jelentése). Danny Camilleri (ex-4Arm) énekes tökéletes partner ebben (hallga' csak a "Doves" című balladát!); a csákónak ott van a torkában gyakorlatilag bármi, a paletta összes színével tud festeni hallószervünk érzékeny vásznára. (Ó, micsoda költői képzavar! :))

Egy kicsit azért haragszom Dean Wellsre (pedig az egyik abszolút kedvenc gitárosom). Iszonyatosan vártam az idei Teramaze lemezt, amiről azt hittem, hogy "teramazing" (értsd: lehengerlő) lesz. Ehhez képest a sok-sok kóstolgatás után sem érzem olyan erősnek, mint az elődjét. Nem lehet, hogy ez azért történt így, mert közben Camillerivel a Meshiaak második anyagán dolgozott, ami eltérítette a figyelmét és kreatív energiáit? Nem tudom. Mindenesetre a "Mask Of All Misery"-t nagyon csipázom, gyorsabban beütött a cséplőgép, mint az "Are We Soldiers" nyakatekert progresszivitása.

Tartuffe