Amikor kiderült, hogy ebben az évben másodjára is megadatik, hogy kirepülhetünk New Yorkba, az első feladatok egyike volt, hogy megnézzük a koncertprogramokat, mikorra érdemes időzíteni. A kérdés gyorsan eldőlt. Vitán felül kedvenc gitárosom (valójában 1986 óta a legnagyobb hősöm) koncertjének primátusát sem az In Flames, sem Cher, sem Bob Dylan nem fenyegethette. (A kintlétünk alatti héten a "nagy nevek" közül őket lehetett volna még elcsípni). 

Koncertet írtam, ami csak félig-meddig igaz, legalábbis a szó klasszikus értelmében. A Broadway-en található "The Iridium" New York legendás klubja, itt valóban minden héten a rock/blues/jazz legnagyobbjai lépnek fel, de ehhez képest egy kifejezetten kis helyről beszélünk, gyakorlatilag testközelben van az előadó, és állójegy nincs is, asztaloknál ülünk, kötelező fogyasztással és jegyet sem nagyon lehet már kapni, azok gyorsan elkelnek, akár hetekkel egy-egy buli előtt. 

Nos, ebben a közegben én Yngwie-t nehezen tudtam elképzelni. Biztos voltam ugyan abban, hogy "backing track"-es lesz a koncert, de még ígyis fura volt, hogy azok a jellegzetes pózok (levegőbe rúgás, gitárpörgetés, stb.) ezen a kis színpadon miként fognak hatni, mert az kizártnak tartottam, hogy egy széken fog ülni... 

"More is more"-szól ugye az Yngwie-klasszikus és ennek megfelelően a belépéskor ez a kép fogadott:

Magáról az előadásról pedig tényeket közlök csupán, a rám gyakorolt hatását képtelen vagyok szavakba önteni, számomra leírhatatlan volt, pedig itthon már kétszer is láttam. Kedvesem annyit jegyzett meg, hogy olyan nagyon furcsán viselkedek, az arckifejezésem is szokatlan. :-) :-) Nyilván benne volt abban minden, de legfőképpen az, hogy rendkívül hálás voltam azért, hogy én ezt és ott láthatom.

Tehát a koncert, vagy mi: rettentő nagy hangerő, de nem volt bántó, nyers, brutális Yngwie-sound, a technikus pedig laptopról nyomta az alapokat. Talán ez elrettentőnek tűnhet, de mindezt kompenzálta, hogy teljesen családi volt a hangulat. Énekes dal nem volt, vagy ha igen, az instrumentálisan szólalt meg. Ebben a backing track + hangos élő gitár konstellációban lehetett igazán érezni, hogy felrobban a kezében a hangszer. Több csúcspont is volt (kb. mind...), de talán a bluesos "Blue" alatt éreztem, hogy ennél nem lehet több a gitározásban. Végig libabőr volt. A dalok között meg szabad volt a vásár, jöttek a kérdések az asztaloktól, Yngwie meg jókedvűen válaszolgatott, mint egy nagy családi ebéden...

Nem volt hosszú a master class, de valóban úgy tűnt, mintha 10 perce se tolná, amikor elköszönt. Nincs jelenleg nála nagyobb gitáros egyéniség, amit persze eddig is tudtam, de így közvetlen közelről kikezdhetetlen bizonyossággá vált.  EVH és Ő az utolsó két nagy élő gitárhős, aki forradalmasította a szólógitározást. Rendkívül hálás vagyok, hogy ezt a pillanatot megélhettem.

Túrisas