Lehet, sőt egészen biztos, hogy ennek a két legendának a koncertje külön cikket érdemelne, de a körülmények - benne egy csomó véletlennel - úgy hozták, hogy mi ezt egy csomagban kaptuk a Sorstól, így életem zenei szempontból legtartalmasabb hétvégéjét egyetlen beszámolóban foglalom össze, ahogy azt feleségemmel megéltük.

A részvételünk még a TOTO esetében sem volt pedig előzetesen egyértelmű, bár itt a jegyeket már előre megvettük, reménykedve, hátha... A nyár nekünk a többséggel szemben nem a lazulásról, leeresztésről szól, hanem az aratásról, ami mindent felülír. Amíg nincs a búza betakarítva, addig kuss a nevünk, a gabona diktál, sem hőségriadó, sem bakancslistás rockikonok nem zavarhatják köreinket.

Az aratás lezajlott, így a TOTO zöld utat kapott (Lukathernek nyilván nagy kő esett le a szívéről...). Feleségem ugyan nem ismerte őket, ráadásul saját bevallása szerint eltávolodott a rocktól, neki az már túl harsány, felkavaró műfaj a blues-zal szemben, ami viszont megnyugvás, mindig és mindenhol. Azt nem mondhattam neki, hogy a TOTO tradicionális delta blues, de azt igen, hogy annyira letisztult és intelligens rockzene, hogy hozzájuk képest olykor még a Scorpions (akiket viszont nagyon szeret még mindig) is agresszív.

Ez meggyőzte, így várakozással készülhettünk a Dunántúlra, végre kicsit kikapcsolódni a hétvégén. A készülődést azonban alapjaiban forgatta fel egy kedves rokon facebook bejegyzése, melyben két darab jegyet kínált a vasárnapi AC/DC koncertre. Egek, hát ilyen nincs is - "hívjad fel azonnal, el ne adja!". Vasárnap még úgysem jöttünk volna vissza, más dolgunk így nem maradt, mint Pestre beugorva felvenni a belépőket és a vasárnapi balatoni desztinációt Pozsonyra módosítani. Elég súlyos, nem?

Időközben kiderült, hogy a meteorológusok tanácsára a TOTO a Veszprém Arénába, fedett helyre kényszerült, de ez azért nem igazán szegte kedvünk. Előző nap Bécsben 28 perc után vihar miatt véget ért a koncert, így nem kérdés, hogy bölcs döntés volt a VeszprémFest szervezőitől, akiknek amúgy is kijár a tisztelet a lebonyolításért és a neves, színvonalas előadók felléptetéséért.

Telt ház, ahol sem balra-jobbra, sem előre-hátra nincs szabad mozgás, mellé ráadásul nagyon meleg volt, de ezek járulékos nehézségek. Cserébe viszont páratlan zeneiség. Érdekes, hogy a legtöbb koncert kapcsán van bennem félsz, hogy vajon a hangzás megöli-e az élményt, de valahogy ez most fel sem merült. Először láttam őket, de a TOTO perfekcionizmusával nekem eleve összeegyeztethetetlen volt, hogy ne kapjak lemezminőségű megszólalást.

Így is történt. Hihetetlen, de az első perctől minden apró, színező zenei történést lehetett hallani, a kristálytiszta vokálokról nem is beszélve. Tényleg az van, hogy már-már megalázóan professzionális az egész előadás, ahol persze megalázóan uralja mindenki a saját hangszerét is. A tökéletesség mértékegysége nyugodtan lehetne a TOTO. Egy hiba nélkül végrehajtott, precíz holdra szállás és visszaérkezés lenne kb. 10 TOTO...

A zenekarban már sok zenész megfordult, Lukather mára az egyedüli őstag, de a jelenlegi felállásba is lehetetlenség belekötni. Nekem pl. Joseph Williams jobb énekes is, mint Kimball, de amúgy ezek csak árnyalatok, ezen a szinten ezt nem érdemes szálazni, patikamérlegen grammra kimérni, egy izmosabb 100% vetélkedik a személyes preferenciáim szerint vékonykább 100%-kal. De ha már az ének; egyik pillanatban előre jön a "háttérember" Warren Ham (konga, szaxofon) és olyat énekel szólóban, hogy megyünk le testületileg hídba, aztán takarodik vissza a a színpad hátsó traktusába kongázni, szaxizni, vokálozni. Vagy ott van a mindössze egy közös próba után bekerült, huszonéves, igazi rockfazon, Dennis Atlas. Ő itt most (másod?)billentyűzik, de éppen bármit is csinálhatna. Otthon a saját szórakoztatására feljátszotta többek között a Dream Theater: Take The Time nótáját vérprofin, ahol megmutatja jártasságát a billentyűkön. Meg gitáron. Meg basszuson. Meg ő is dobol. Ja, persze el is énekli (LINK). Lett így egy "kihívója" a már régi motoros Greg Phillinganesnek. Talán meglepő, hogy miért kell két billentyűs, főleg Greg mellé, de ismét csak azt tudom ismételni, ebben a zenekarban minden magától értetődő. Azt érezte az ember, hogy így lett kerek egész a show. Azok a vokálok!

Lukather pedig... Tényleg, mit lehet még elmondani róla, hisz játékát az is ismeri, aki nem ismeri. Jacko "Thriller" lemezét (is) ő gitározta fel. A Music Man cég signature "Luke" gitárjai pedig fogalomnak számítanak a gitárosok körében. Nekem a(z egyik) csúcspont a "Little Wing" volt. Olyan ének/gitár-feeling jött a színpadról, hogy még úgyis kirázott a hideg, hogy amúgy a verejték folyamatosan folyt lefelé a hátamon, aztán keresztül a "völgyben", majd a lábam szárán, hogy a végén a tornacipő szövete gyűjtse össze... Ennél méltóbban nem lehetett Hendrix emléke előtt tisztelegni, amihez a magam részéről - bár akaratom ellenére - igazi woodstock-higiéniával tudtam hozzájárulni. A koncertről hazafelé a zeneélmény-mérőm már bőven a piros tartományban járt, pedig hol volt még a vége!

A neten elérhető, alapos tájékoztatás (kapunyitás, helyszín, forgalmi és egyéb korlátozások) szerint pontosan lehetett tudni, hogy a Pozsony külvárosában, egy régi, füves-poros reptéren megrendezett AC/DC koncertet lehetetlenség lesz a komfortzóna látványos károsodása nélkül megúszni. (Nem felmentve azért teljességében a szervezőket az esetleges hibákért.) Ez még mindig ROCK, ahol a teljes és maradéktalan koncertélményhez nem elégséges feltétel a vaskos buksza. Elég sok panaszt olvastam, hogy ilyen árak mellett nem ezt várták. Nem kell picsogni, ha még utoljára látni akartad a rockvilág egyik legmeghatározóbb előadóját és legjobb koncertbandáját, akkor egyesíteni kellett magadban egy francia idegenlégiós és egy amerikai tengerészgyalogos, lehetőleg Rambo állóképességét, túlélési technikáit.

Mi így indultunk neki, úgy kalkulálva, hogy ha időben (6-7 órával a kezdés előtt) érkezünk, akkor nem lehet gond a parkolással, küzdőtéren elfoglalt jó hellyel. Ez kb. be is jött, innentől pedig semmi más dolgunk nem volt, mint várni a 20:00 órai programnyitást és az egyébként abszolút meggyőzően muzsikáló Pretty Reckless 30 perces felvezető, frontcsajos hard rockját. A valóságban mindez azért úgy nézett ki, hogy a helyed elfoglalása után, egy helyben várakoztál öt órán keresztül a tűző napon, 32 fokban. Kettesben azért elviselhetőbb volt, hiszen váltásban el lehetett menni sörért, vízért, utóbbit pedig folyamatosan locsoltam a fejemre, félve attól, hogy csupán az egészségügyi sátorba beszűrődő hangfoszlányok lesznek majd a későbbi emlékeim egy esetleges hőguta/ájulás után, ha felidézem a koncertet. Mondom, kellett a Rambo-ság...

Aztán végre a Pretty Reckless el, rövid átszerelés és... Tudtam én ezt. Mármint, hogy tök mindegy, hogy mennyit szívunk és idegeskedünk a parkolással, mennyi vizet kell majd a fejemre locsolni az ájulást elkerülendő, ha elkezdik, onnantól visszanézve minden nyűg csak súlytalan közjátékká silányul. Tökéletes hangzással robbannak be, nagy hangerővel. Lehengerlőek. Igen, az a sapis, rekesztő énekes fazon már közelebb van a nyolcvanhoz, a gitáros "kölyök" pedig ugyan csak éppen 70, de meg sem áll két és fél órán keresztül.

Mennyire szánalmas lenne azon rugózni, hogy a "Thunderstruck" kicsit belassult tempóval indul, vagy azon, hogy a "Let There Be Rock" majd félórásra hizlalva azért kicsit sok, főleg a hosszú pentaton gitárszólóval, de ez az eset, amikor mindezt akkor is kötekedő prosztóság, sőt tilos szóvá tenni, ha tényszerűen igaz is. Nézem őket és csak arra gondolok, hogy általános iskolás voltam, amikor beléptek az életembe és egy életre szóló barátságot kötöttünk. Azóta kb. minden megváltozott. Velem is, a világban is. Az életünk utolsó szakaszát kezdjük, de a "Let There Be Rock" ugyanaz. A "Riff-Raff" ugyanaz. Hú, mekkora már, hogy bekerült a programba, libabőr!

Malcolm nyilván hiányzik, nem lehet nem gondolni rá. Nem tudom, hogy Angus mit érez estéről-estére, ha színpadra lép, miként képes feldolgozni, hogy a tesó már nem riffel halálpontosan mögötte? Képes-e rá egyáltalán? Az öcskös beleöregedett, az biztos, noha mindez csak a kivetítő közeli képein látszik.

A dalokat kísérő animáció látványos, a kivetítőn a kameramunka profi. Egyetlen egy félelmem is alaptalannak bizonyul. A "Whole Lotta Rosie" alatt felmerült bennem, hogy ha nincs óriásira felfújt Rosie, akkor talán a záródal ágyúi is csupán a kivetítőn fognak elsülni. Az úgy mégsem frankó. Ó, én kishitű! Kitolták őket természetesen a Marshall-hegy tetejére és elérkezett a búcsú ideje: "For Those About To Rock - FIRE! - BUMMMMMM!!! Weeeee Saluuuuuuute Youuuuuuuu!!! FIRE! FIRE! FIRE!"

Felrobban a reptér, a föld az éggel összeszakad én pedig totál leszarom, hogy rövidesen hullafáradtan még órákig kell majd araszolnom a forgalomban, egészen az autópályáig, hiszen még mindig dolgozik bennem Rambo, akinek most csupán az számít, hogy végre láthatta élőben őket, ez pedig segített legyőzni az amúgy elviselhetetlen körülményeket.

Túrisas