Kiadó:
SPV/Steamhammer

Honlap:
www.magnumonline.co.uk

Hát ez a Magnum nem akar berozsdásodni (jégkrém rajongóknak: nem képes veszteni az ízéből), pedig a csapat több-kevesebb tagcserével, de ugyanolyan idős, mint én, Bob Catley, az együttes frontembere és arca pedig a hetvenen is túl jár. Ráadásul még azt sem mondhatom, hogy a valódi kreatív időszakukat elhaladták volna, mert már három vagy négy album óta képtelenség róluk rosszat írni – legfeljebb a környezet változott, amiben a hasonszőrű bandák tucatjai ívelték át karrierüket, és tették le a lantot. Nem hinném, hogy mélyen bele kellene mennem jelen album elemzésébe: lehet, hogy vannak, akik kissé több progresszivitást várnának, de a csapat igazi erőssége mindig is a dallamalkotás volt, és hát egy lassan ötven éve alkotó brigád hadd tegye már azt, amit akar – ráadásul piszok jól és szórakoztató módon.

S hogy mi változott legutóbbi jelentkezésük óta? Nem sok minden, és ha igazán gaz szeretnék lenni, bemásolhatnám ide az ezt megelőző kritikámat, mert a lényeg maradt, ami volt. Az persze biztos, hogy a csapat dobosa nem fog infarktust kapni koncert közben a megerőltetéstől – akár egy középtempóban dolgozó metronómot is állíthatnánk a helyére, nagy változás nem történne, és a "You Can't Run Faster Than Bullets”-ban felhangzó tapsgép változatosabb ritmusban csattant, mint ahogy Lee Morris püföli a bőröket, de hát ilyen korban fő az egészség!

Az erényeket azonban nem lehet pusztán az életkorból fakadó tapasztalatra fogni, Magnumék genetikai állományát egyszerűen a dallamokra fűzték fel, olyan természetességgel képesek slágert írni, ahogy az állat ösztönei vezetik tetteit. (Ezzel nem azt akarom írni, hogy micsoda állat módon játszanak a zenészek, mert ez így félreérthető, hiszen brit vonásokkal felvértezett AOR-juk nem a pulzus vad gyorsítására teremtődött.) Ennek ellenére mégsem mondanám, hogy a "The Serpent Rings" andalítóan nyugis lenne, igenis ott van minden szerzemény mélyén az az izgalmat hozó faktor, ami nem engedi elunni az édeskés dallamokat, bár ha thrash-fan vagy, nem igazán fogod érteni, miről is beszélek.

A lemez másik nagy erénye, hogy rendkívül egységes színvonalú, ráadásul ez a színvonal van olyan magas, amitől az "On A Storyteller's Night", az igazi közönségsikert hozó valamikori csoda juthat az eszünkbe: hol az említett tapsgép, hol egy kis szimfonikus betét, hol fúvósok gondoskodnak róla, hogy minden dalnak egyéni karaktere legyen. (Ráadásul kissé feszesebbre is húzták a dalokat, így elkerülték a refrének végtelen ismétlését.)

Catley hangján azért lehet érezni a kort, de előadásmódja mindig is az orgánumról, és nem a hangterjedelemről szólt, így kellő rutinnal kerüli el azokat a csapdákat, melyekbe idősödő kollégái néha beleesnek. A hangzás most talán nem annyira fémes, mint a legutóbbi lemezen, és az összkép is kicsiny elmozdulást mutat a dallamok irányába, de ez inkább csak árnyalatokban jelentkezik, mintsem meghatározó attitűdben.

Nem hinném, hogy 2020-ban ennél többet kellene várnunk egy új Magnum album megjelenése kapcsán: a példa még mindig ott áll az AOR színtér többi tagja előtt, hogy hogyan is lehet az öregedést – vagy annak látszatát – elkerülni, ez pedig mondjuk a kozmetikai termékek terén soha nem teljesülő, milliárdokat hozó felfedezés lenne: nos, ezért (is) szeretem jobban a zenét, mint a szépségipart.

Garael