Kiadó:
Massacre Records

Honlap:
www.wolfpakk.net

Forró vizet a kopaszra! – kiáltanék, ha ordas csahosaink megint nem valami különleges csomagot – pakkot – állítottak volna össze, csak úgy, a meglepetés miatt. Nem tudom, hogy Mark Sweeney és Michael Voss hogyan és miként tudja megszervezni a vendégek garmadáját, immáron a harmadik lemez óta, de tény, hogy ilyen szintű válogatottal az Avantasia albumokon találkozhat csak az ember, és ez még akkor is elismerésre méltó, ha a mai zenekészítéshez már nem kell a közös tér. (Biztos átcsaholnak egymásnak.)

A nagy vendégzenészi Kánaánban, főleg a Frontiers háza tájékán persze már rájöttünk, hogy a válogatás nem minden, és a hallgatócsalogató nevek garmadája néha akkora bakot lő, amivel két tucatnyi farkas is elcsapná a gyomrát. Most azonban nem a gyomorrontásnak van az ideje, és a meghívottak tényleg azt nyújtják, amit a két szervező megálmodott, és amit mi, metal fanok elvárunk egy ilyen impozáns lista hallatán. Michael Sweet, Mats Levén, Ronnie Romero, Michael Bormann nevei minden bizonnyal minden olvasónk számára ismerősek, mint ahogy a gitárosok frontjáról Joey Tafolla, Vinnie Moore, Bruce Kulick, Craig Goldy, Jeff Waters (!), de találkozhatunk a frissen felfedezett, "kéthangú" Yannis Papadopoulosszal a Beast In Blackből és kellemes meglepetésként Carl Santance-szel a Nazarethből.

Ilyen válogatott esetén két út lehetséges: vagy mindegyik dalt a maguk képére formálják a vendégek, és akkor kapunk egy amolyan vegyes-felvágottat – ami jellegéből adódóan még lehet kitűnő – , vagy a keretmuzsikusokra hagyják magukat, és akkor indulhat a verseny, hogy a meghirdetett műfajban ki a jobb. (Ezt persze képletesen értsétek, nehéz úgy versenyezni, ha az embernek fogalma sincs, mit csinál az ellenfél.)

Vossék a második lehetőséggel éltek, és ha szólók terén adtak is némi szabadságot a gitárosoknak, a dalok jellege mutat annyi egységet, hogy elhihessük: az énekesek szinte kész anyagot kaptak, amit "csak" prezentálni kellett. A hangvétel egyébként egy leheletnyit dallamosodott az elmúlt lemez óta – amit mondjuk Nick Holleman a Vicious Rumorsból és Jeff Waters az Annihilator-ből "bűnös élvezetként" élhetett meg, de a többieknek nem kellett nagyon kimozdulniuk komfort zónájukból, így a végeredmény színvonala sem lehet kérdéses. (Bár a "Beyond This Side" echte Judas Priest riffje nem éppen Nazareth kompatibilis, még szerencse, hogy Santance hallhatóan jól érzi magát a végítélet ütemei között, ugyanakkor Frank Beck le sem tagadhatná Gamma Rayes hátterét, amivel szinte lubickol a "Revolution" happy-dallamaiban.)

Azt persze fel lehet róni, hogy a dallamok néha már-már túl édeskések, így a pillanatnyi élvezeten kívül egy-két meghallgatás után már nem okoznak túl nagy meglepetést – némelyikük már első hallásra sem –, de fogjuk fel az egészet egy amolyan könnyű desszertként, vagy ha nem lenne még tél, akkor azt írnám, hogy gyors nyári kalandként, és akkor semmiképen sem csalódunk. Voss és Sweeny nemcsak azért szimpatikus, mert megajándékoztak minket egy ilyen szereplő gárdával, de nem érződik rajtuk a profizmus pénzszagú izzadtsága sem, mint ami mondjuk Alessandro Del Vecchio vagy Magnus Karlsson munkáinál annyira facsarja az orrot (fület).

Hasonló karakterrel bíró, de remek dallamokkal ellátott szerzeményeket hozott össze ismételten a német páros, aminek a maga diszkrét bája mellett megbocsájthatók a "bűnei" is, amiért azért remélem, nem fogja senki sem hívni a vadászt Piroska mellől.

Garael