Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/ArchonAngelBand

Tekintve, hogy ősi savafan vagyok, most hihetetlenül izgatottan kellene lelkendeznem, hogy újabb Savatage-közeli projekt látott napvilágot. A körülmények azonban higgadtságra intenek, egyrészt az egykori Savatage énekes, Zak Stevens egykori bandája, a Circle II Circle folyamatosan hanyatló formát mutatott, olyannyira, hogy a 2015-ös utolsó próbálkozást, a "Reign Of Darkness"-t olyan jelzőkkel voltam kénytelen leírni, mint: fáradt, középszerű, jellegtelen stb. Másrészt, a projekt másik főszereplője, Aldo Lonobile gitáros sem virított anyabandájának, a Secret Sphere-nek legutóbbi anyagával. Harmadrészt, ezen az oldalon már többször kifejtettem, hogy óvatosan kell bánni a Frontiers által mesterségesen összepakolt koprodukciókkal.

Ha ez nem lenne elég, hiányzik innen az a két ember, aki teljes egészében megteremtette és meghatározta a Savatage egyedülálló és maradandó stílusjegyeit. Egyrészt a szó szerint nagy formátumú Jon Oliva; az ő legutóbbi, régi demókat földolgozó anyaga óta eltelt hét szűk esztendő, és a mai napig ácsingózva várjuk, hogy előálljon valami frissel. Másrészt 2017-ben szomorú, végleges búcsút kellett vennünk a hosszasan betegeskedő Paul O'Neill producer/zeneszerzőtől, akinek mind a Savatage, mind pedig a Trans-Siberian Orchestra a leghangosabb sikereit köszönheti.

Az Archon Angel ötlete a fáma szerint kivételesen nem Serafino Peruginótól, a Frontiers tulajától származik, hanem Zak Stevens és Aldo Lonobile agyából pattant ki, amikor együtt dolgoztak a stúdióban a Timo Tolkki's Avalon "Return To Eden" lemezén (megjegyzem, ezt tavaly Garael kolléga TESCO gazdaságos anyagnak titulálta). A Stevens-Lonobile páros, miután elnyerte a "capo di tutti capi", azaz Perugino áldását, segítséget kért a Frontiers jelenleg két legfoglalkoztatottabb udvari zeneszerzőjétől: Simone Mularonitól (DGM, Empyrios) és Alessandro Del Vecchiótól [sóhaj...]. A kiadó a következő muzsikusokat utalta ki nekik a megvalósításhoz: Yves Campion bőgős, Marco Lazzarini dobos és Antonio Agate billentyűs.

Így született meg a "Fallen" névre keresztelt tematikus (concept) album, amit valami pogány gnózis által ihletett angyalos sztorira fűztek föl [legyintés...]. A terv tehát ambiciózus, az elképzelés nagyszabású, az ötlet ígéretes volt, de a sokadik hallgatás után is az a véleményem, hogy az Oliva/O'Neill-féle mágikus tehetség nem helyettesíthető a Mularoni/Del Vecchio-típusú kompetens szorgalommal. Ennek egyik szemléletes példája az "Under The Spell" közepe felé hallható kánonban énekelt rövid kórus, ami egykor védjegye volt a Savatage-nak (hallga' csak a "Chance"-t!), de itt csak vérszegény utánzat.

Stevens, bár némileg megtokásodott és megpocakosodott, még mindig jó torok (mondjuk sosem volt az a típusú énekes, aki erőltette volna a komfort zóna fölötti sikolyokat), Lonobile pedig kitűnő gitáros, ehhez kétség sem férhet. Kettejük teljesítményével nincs is probléma, inkább azt kifogásolom, hogy a dalok elég középszerűek (s egy kicsit a műanyag szimfonikus betétek is idegesítenek). Hál' Istennek, azért akad itt pár jól eltalált szerzemény, pl. a lemezt indító két dal (Fallen, The Serpent), vagy az inkább a Geoff Tate-féle Sweet Oblivionhoz passzoló "Faces Of Innocence". Azt mindenesetre el kell ismerni, hogy a "Fallen" az ucsó Circle II Circle-nél határozottan jobb, ez azonban a toplistára jutáshoz minden bizonnyal kevés lesz.

Tartuffe