Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Black Swan: Shake The World (2020)

2020.02.17. 11:09 | Dionysos | 2 komment

y_273.jpg

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/BlackSwanRockNRoll

Serafino Perugino, a nápolyi Frontiers kiadó tulajdonosa a hard rock "Don"-ja, vagy mondhatnám keresztapának is. Remélem nem sértődik meg (úgysem olvas minket), de szinte látom magam előtt, ahogy éppen aláírat egy szerződést valamelyik jobb napokat látott, egykori első vonalas előadóval, majd azt mondja: "Egy napon, ami el sem jön talán, majd én is kérek tőletek egy szívességet." A Fekete Hattyú bemutatkozó lemeze is valószínűleg úgy született, hogy Perugino magához hívatta Jeff Pilsont (Dokken, Foreigner stb.) és azt mondta: "Hát mégis eljött az a nap... Van itt a 'szakszervezetben' egy idősödő, de még mindig kiváló torkú énekes, kéne neki írni egy lemezt. Itt egy lista a nekem dolgozó zenészekről, válassz magad mellé, akit akarsz!"

Lehet, hogy kicsit cinikus ez a bevezető, de a helyzet az, hogy egyáltalán nincs elrugaszkodva a valóságtól. Akárhogy is, Pilson jó csapatot verbuvált (kapott?), hiszen McAuley majd' hetven éves, mégis baromi jó hangja van (szerintem az MSG vala volt legjobb torka), Reb Beach már számtalanszor bizonyított a Winger, Dokken és Whitesnake soraiban, Matt Starr pedig nevetséges, karikatúra-szerű bajsza ellenére joggal keresett szessön dobos.

A lemezt hallgatva nem érzem úgy, hogy indokolt lenne a címválasztás, ez ugyanis tuti nem fogja fölrázni a világot, ugyanakkor nagyon kellemes, könnyed hallgatnivaló: amolyan amerikás hard rock, ami nagyban (pl. a kórusok használatában) hasonlít a Night Ranger legutóbbi albumaira (Somewhere In California, High Road, Don't Let Up). Pusztán két kritikai megjegyzésem van: (1) nekem nem mindig tetszik Starr ritmus munkája (mondjuk ez egyéni ízlés kérdése), valamint (2) némileg elégedetlen vagyok Beach szólóival is.

Olyan érzésem van, mintha Beach csak fél gőzzel, rutinból, különösebb gondolkodás nélkül szólózta volna teli a számokat. Érdekes módon a lemez legjobb nótájának a "Make It There" című balladát tartom, mégis bántónak találom, ahogy Beach egy ilyen szép lírai számban szétkapirgálja a fogólapot: leginkább sietős, technikai jellegű villantásnak tűnik az egész. Mindezt leszámítva azért jó kis anyag ez, nem földrengés erejű, de stabil szórakoztatás.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

A bejegyzés trackback címe:

https://dionysosrising.blog.hu/api/trackback/id/tr6415478086

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

garael 2020.02.17. 18:04:05

Jó lett ez a keresztapás (fausti) hasonlat.