Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.lordi.fi
facebook.com/LordiOfficial

Nem valószínű, hogy a Lordira gondolunk, ha a zene – és az ahhoz tartozó küllem – esztétikai élményéről nyitunk vitát, de azt el kell ismerni, hogy Mr. Lordi főgonosz kivételes érzékkel nyúl a dallamok és a kitépni való torkok után, és a csapat saját keretein belül mind a maszkok, mind az öltözet, mind a kialakított image (véres baltával) történő faragásában a maximumra törekszik.

Az alap persze a jól bevált, kitaposott ösvénnyel rendelkező shock rock, némi motoros/dirty/indusztriális feelinggel összekötve, így a kikerülhetetlen Alice Cooperen és Kissen kívül bátran említhetjük a Zodiac Mindwarp, vagy a White Zombie-féle szabadcsapatokat is: az egyszerű, de hatásos riffek még hatásosabb dallamokkal próbálják leszedni az ember fejét, már ha a tagok nem tették azt meg korábban. (Természetesen azoknak is igazat adok, akik szerint a Lordi nem a bátorságot, hanem a jó ízlést rombolja, még szerencse, hogy ezen személyek nem varrják a banda nyakába az összes globális szörnyűséget, amivel jelenleg a világban találkozunk.)

Az ötlet pedig jó: fikciós válogatás lemez elkészítése, a hard rock-heavy metal evolúciós útját bejárva, de az egyes stílusokat némileg saját képre igazítva. S mi kell ehhez? Hát elsősorban a stílusok lényegének üstökön ragadása, az a zenei empátia, ami a saját keretek közül is biztosítja a széles körű (ki)látásmódot.

Mint mondtam, az ötlet jó, de úgy érzem, a megvalósításból többet is ki lehetett volna hozni. Rendben van, azt belátom, hogy nem lehet minden alműfajról megemlékezni, hiszen már ezek elnevezésekor is ölre mennek a skatulyázásban jártas kritikusok és rajongók, meg egyébként vannak olyan stílusok, amiket tényleg nem lehet a Lordi zenéjének jótékony homályába kergetni, de a lemezen említett 5-6 kategóriánál azért lehetett volna szélesebbre is tárni azokat a bizonyos kapukat.

Nem is kezdeném felsorolni, mi az, ami kimaradt, vagy amit én hiányolok, inkább legyünk pozitív szemléletűek és folytassuk a jóval: van itt autentikus shock rock, Rob Zombie-féle modernkedő ritmusképlet, a Die Krupps dallamosabb oldalára emlékeztető ipari-döngölde, a disco korszakot megidéző, rocknak álcázott tánczene, Hendrix-riffes ősrock, popos megoldásokat kínáló AOR és mindezek egyvelege. Lordi pedig igencsak érzi, mi fán terem a rock 'n' roll, a stílusbeli játszadozások tökéletesre sikeredtek, a hangszerelés kiváló, és hát darabról darabra megjön az a feeling, aminek célja a számonkénti korszakidézés.

A játékosság azonban nem marad ennyiben: fikció a fikcióban, a számokat néha egy-egy rádiós beszélgetésnek álcázott humorbomba robbantja keretrendszerűre, és bár én jómagam eléggé rühellem, ha szövegelnek zenélés helyett, úgy érzem, ezeknek a többsorosoknak megvan a lemezen az odaillő helyük.

Mr. Lordi hangi adottságai persze némileg mosolygásra késztetik az embert, főleg az AOR betétek esetében, ahol ugye megszoktuk a selyemhangú hangszálakrobatákat. Nos, a főnök nem tartozik közéjük, mert nemhogy akrobatának, de bohócnak sem lenne jó – de hát ki várna mókát és kacagást egy megveszekedett démontól?

Mindez természetesen maradhatott volna egy csúnyán elcsúszott poén, ha a dalok nem lennének jók, de azok. Arra azért kíváncsi lennék, hogyan szólalnának meg ezek a Lordi eredeti stílusában, de ne legyünk telhetetlenek, ha a sok metal vicsorgástól már elfáradt szánk, jólesik kicsit játékosabbra venni a figurát. Még ha szörnyfeje van, akkor is.

Garael