Enigmatic Infinity: The Shadow Out Of Time (2019)

45675775_2126149930769364_3718041347198812160_o.jpg

Honlapok:
enigmaticinfinity.bandcamp.com
facebook.com/enigmaticinfinity

Az Enigmatic Infinity, amely voltaképpen Tombor Nándor (hűséges olvasónk...) "zenekara" nem először szerepel a blogon. Gyorsan le is lövöm a poént, Nándor nem torpant meg művészi kiteljesedésében, sőt lépésről-lépésre építi a ... – majdnem azt írtam, hogy a karrierjét, de valamennyire ismerve a felvevőpiac nagyságát, a "karrier" szót sajnálatosan ugyan, de ki kell zárjam.

Itt az nem lesz. Néhány szakmai elismerés és hátbaveregetés (talán), oszt jónapot! De abban is egészen biztos vagyok, hogy neki ezerszer fontosabb Derek Sherinian vendégszólója a "Nocturnal Wanderings" nótában, mintha pl. ByeAlex lapogatná a hátát, kereskedelmi céllal és megjátszott meghatottsággal, akár milliós nézettségű műsorban. 

Merthogy ez kérem, maga a nonprofit vállalás, illetve dehogy, maga a financiális öngyilkosság! Hihetetlen befektetett munka és vélhetően nem kevés ráköltött pénz is van a TSOOT mögött, de persze arra is mérget vennék, hogy az alkotási folyamatban nem forintosított mindent Nándi, ugyanis az megölte volna az önkifejezést. Egyszerűen nyilván tudomásul vette, hogy ingyen nem lesz minőség és pont.

Derek Sherinian és a progresszív rock/metál műfaji meghatározás miatt a kritikus már automatikusan gépeli be a d r e a m  t h e a t h e r szóösszetételt a klaviatúrán, holott ez messze elhibázott megközelítés, ugyanis  semmi, de semmi érdemi kapcsolódás nincs a zenekarhoz. Az EI (értsd: Tombor Nándor) meglehetősen saját zenei világgal bír, ami egyszerre áldás (művészi önazonosság) és átok (befogadhatóság). A dallamok, harmóniák esetében a "simogató" és "emlékezetes", "ragadós" szavak juthatnak eszünkbe legkésőbb, és itt van az a pont, ahol még azon prog-fanok is megfeleződnek (harmadolódnak), akik amúgy nyitottak lennének egy ilyen zenei kalandra. Viszont az én álláspontommal szemben a szerző nyilván azt mondaná, hogy ez a dallam- és zenei világ jön belőle, és ő igazából nem is érzi ezt "nehéznek". Személy szerint a Zero Hour zenekarral vagyok úgy, hogy néha előveszem, mert jólesik meghallgatni, de amikor véget ér, pont telítődök is a muzsikával, és nem is emlékszem vissza szinte semmire. 

Nem állítom, hogy az EI hasonlít a Zero Hour muzsikájára, mindenesetre a pulzáló ritmusjáték miatt (is) nekem sokkal inkább párhuzam, mint az Álomszínház. Színvonalában nekem meglehetősen homogén az anyag, nincs töltelék, ahogy nincs igazán katarzis-élményem sem, de végig zenei és minőségi munka. Rob Lundgren jól énekel, a hangszeres teljesítmény is kiemelkedő. A hazai prog-metal undergroundban az EI megkerülhetetlenné vált, aki tud azonosulni Nándi tényleg nem könnyen fogyasztható zenei világával, az próbálkozzon bátran, akár hazai kedvencet avathat, vagy ha már ismeri, a csalódás kizárt.

Túrisas

Címkék: lemezkritika