Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.novenaband.uk
facebook.com/novenabanduk
novenabanduk.bandcamp.com

A Frontiers durván megszórt most bennünket hallgatnivalóval. Egyszerre elég sok és bizony elég sűrű lemez jelent meg náluk, és még a magamfajta farkasétvágyú kritikus is kénytelen nagyokat fújtatva Dipankrin után nyúlni. Úgy tűnik, Perugino elhatározta, hogy a kiadóhoz tartozó előadók névsorában (roster) kicsit erősíti a progresszív szekciót (pukkk!!! - ez itt az általam nyitott pezsgő dugójának hangja!!!). Magamon kívül vagyok a boldogságtól, mert öt végeláthatatlanul hosszú éve várom a svéd The Paralydium Project nagylemezének megjelenését, és a legfrissebb hírek szerint aláírtak a nápolyi kiadóval (rövidített Paralydium néven), a lemez pedig elvileg még nyár előtt megjelenik. Ehhez hasonló intenzitással már csak az örmény-amerikai Hovak Alaverdyan Octavision nevű projektjének bemutatkozását várom, olyan vendégekkel, mint Billy Sheehen, Victor Wooten, Steve Weingart és Jeff Scott Soto.

Miről is akartam írni? Ja, a Dipankrin! Azért voltam kénytelen gyógyszeres segítséget kérni, mert egyrészt rengeteg zenét kellett záros határidőn belül meghallgatnom és kiértékelnem, és mert ezek között olyanok is akadtak, mint az új brit prog-rock csapat, a Novena szórakozottságot, szétszórtságot nem tűrő, közel 80 perces (!) anyaga. A 2016-ban három számos EP-vel bemutatkozó együttes tagjai közül egyedül a Haken énekese, Ross Jennings ismerős. Az ő hangja és stílusa annyira jellegzetes, hogy a Novena Hakennel való összehasonlítása teljesen kézenfekvő. Megjegyzem, ez nemcsak Jennings miatt van, a kompozíciók fölfogása, a zenei koncepció is szinte teljes genetikai azonosságot mutat. Persze ennél jóval több mindent találunk: sok klasszikus prog hatást (pl. korai Genesis, Yes), némi Kalifornia progot (Spock's Beard), de olykor még extrém metál hatásokat is (értsd: aprítás és hörgés).

Az "Eleventh Hour" nem egyszerű, azonnal hatásos, könnyed hallgatnivaló, hetekig kell rájárni, még nekem is ismerkednem, barátkoznom kell vele, de az már nyilvánvaló, hogy iszonyatos munka, ötletmennyiség és zenei tehetség lett bele invesztálva. Talán hatásosabb (ütősebb) lett volna egy kompaktabb, fókuszáltabb válogatás; a brutális játékidő szerintem a hozzáférhetőség szempontjából akadályozó tényező; a tíz dalból három is 10 perc fölötti (!). Nem vagyok elragadtatva attól sem, hogy két alkalommal (Lucidity, Prison Walls) hosszú és elég hisztérikus narrációt kell végighallgatnunk. Ez itt már több pusztán dramatikus elemnél (pl. Pink Floyd, Queensryche, Dream Theater). Nekem a hangzás sem 100 százalékos, a gityó (szólóknál) elég retrósan szól, a dobok pedig erőtlenül puffognak, bár elképzelhető, hogy ez tudatos, amolyan "retrós" fogás náluk.

Nem csűröm-csavarom tovább, az "Eleventh Hour" elképesztő és lehengerlő bemutatkozás, a brit muzsikusok megint föladták a leckét a gyöngélkedő Amerikának, no és a világ többi részének is. Haken rajongóknak kétségkívül kötelező. A latin ritmusokkal megbolondított (salsát és flamencót power riffekkel és hörgéssel keverő), merészen újító jellegű (a dal középrésze kb. egy perc hosszú ritmikus tapsikolást tartalmaz) "Corazón" a Spock's Beard "The Light" című klasszikusához fogható zseniális darab, amiről alighanem olvasni fogunk még az "ügyeletes kedvenc" rovatunkban.

Tartuffe