Kiadó:
earMusic

Honlap:
www.wesellthedead.com

Előző kritikámban elmarasztaló szavakkal illettem a csapat imázsáról szóló handabandázást, ami úgy látszik, eljutott a fülükig – vagy átgondolták azt a halom hülyeséget, amit összehordtak –, és jelenlegi albumuk témájáról már körültekintőbben nyilatkoztak. A halál témája a nyugati demokráciákban viszonylagos tabu, a fogyasztói társadalomba rekedt emberek nehezen képzelik el, hogy eljön az a nap, amikor már nem vásárolhatnak többet, a fejlett orvostudományba vetett hit pedig az orvosok által nehezen beismert kudarcba fullad: jobb esetben néhány sztereotip megjegyzéssel, rosszabb esetben csendes elhallgatással.

A metal egyes stílusai azonban nemhogy elzárkóznak, de központi témájukká teszik az elmúlást, néha olyan profán módon, hogy kinyilatkoztatásuk inkább illene egy hentelős horrorfilmhez, mintsem a valóság szomorú földhözragadtságához, az extrém stílusok – melyekre jellemző ez az attitűd – azonban nem tartoznak blogunk profiljába. A We Sell The Dead tehát elutasítja az említett zenekari csoportok durva megközelítését, és bensőségesebb, melankolikusabb módon tárgyalja az elmúlás elmaradhatatlanságát, zeneileg valahol a power-riffek és kétlábdobok nélküli Evergrey, a gótikus korszakát élt Paradise Lost és a cammogást poroszkálássá gyorsító epikus doom bandák közé pozicionálva önmagát, úgy megrekedve a metal és a hard rock között, ahogy a nyugtalan lélek teszi azt a pokol és menny átjáróházában.

Nem véletlen hát a "Black Sleep" cím, ami lefordítva magyarra a mi kultúrákban is többnyire a halál metaforája – az együttes azonban elkerüli azokat a csapdákat, melyek valamiféle gonoszhoz, rosszhoz kötik az elmúlást, s bár az elkerülhetetlenség léte markánsan megjelenik a szövegvilágban, az élet szeretete, illetve annak tartalmas eltöltése ugyanúgy jelen van a sorok között, mint a központi téma.

A csapat erőssége a fantasztikus dallamérzék, ami a legutolsó számban, a "Shallow Grave"-ben szinte himnikus magasságokba emeli a színvonalat: ezt a fajta zenei megközelítést mi, magyarok tudjuk igazán megérteni, akiknek egy hivatalos és egy nem hivatalos himnuszunk is hasonló hangulatban közvetíti nemzetünk világlátását.

A dalok nagyszerűsége mellett nem szabad elmennünk Apollo Papathanasio énekes csodálatos, érzelemdús tolmácsolása mellett – nem véletlenül hoztam fel az Evergrey párhuzamot, ilyen gyönyörűségesen fájdalmas hangon az általam ismert énekesek között csak Thomas Englund képes a világgá kiáltani fájdalmát. A hangszeres szekció, amiben az In Flames gitárosa, Niclas Engelin és a basszer, Jonas Slättung játssza a főszerepet, alázattal vállalják az unterman szerepét, olyan hangulatvarázslással, amiben a dallamok feloldódása csakis pozitív eredményt hozhat.

Töltelék tehát nincs a lemezen, ráadásul a refrének az olyan alapvetően vidám embert is képesek bedarálni, mint jómagam, ez pedig azt jelenti, hogy a téma univerzalitásán kívül a megvalósítás is úgy sikerült, hogy meg tudja szólítani a célcsoportot. Ez pedig nem más, mint maga a halandó ember.

Garael