Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.caligulashorse.com
facebook.com/caligulashorseband

Ahogy Kotta, egykori kollégánk megjegyezte egy kommentben nem kevés öniróniával: fóbiákkal teli öreg rockerekként nem éppen arról vagyunk híresek, hogy "rajta vagyunk" az új trendeken. Ennek a kijelentésnek nem kell külön bizonyítani az igazságtartalmát; aki viszonylag rendszeresen olvassa cikkeinket, vagy a hozzájuk fűzött olykor heves vérmérsékletű kommenteket (a hitelesség kedvéért ezek közül csak a vállalhatatlanul trágár és vitriolosan személyeskedő megjegyzéseket szoktuk kimoderálni), világosan érti, miről beszélek. A lényeg a lényeg – és most csak a saját nevemben beszélek ­–, hosszú évek óta tényleg a trendek mögött kullogok, nehezen alkalmazkodom a kordivathoz (bár megjegyzem, ez legtöbbször inkább erény, mint hiányosság), és alkalomadtán még azt is megengedem magamnak, hogy kifigurázzak néhány számomra hiteltelennek minősülő jelenséget. Hogy e tekintetben igazam van-e, majd az utókor eldönti…

A manapság igen népszerű, vagy legalábbis elemeiben egyre inkább metal mainstreammé váló djent sem a szívem közepe; két legalapvetőbb ellenvetésem a követhető, értelmezhető dallamok és a szépen fölépített klasszikus gitárszólók hiánya. Ez persze nem mindenkire jellemző. A djent és az ehhez kapcsolódó modern és fiatalosként értékelt stílusjegyek szempontjából a kapudrogom egyértelműen a Haken volt. Leginkább nekik köszönhető, hogy egyre zártabb zenei ízlésemen nyílott egy hajszálvékony kis rés. A Haken az én résecskegyorsítóm… :)

Az ausztrál fiatalokból álló Caligula's Horse egyértelműen nem az én generációm muzsikája. Fölösleges lenne most tételesen fölsorolni, hogy melyek azok a vonások, amelyekkel nehezen tudok megbarátkozni. Viszont a 2017-es "In Contact" nagyon-nagy meglepetést okozott azzal, hogy még fizikai mivoltában is helyet követelt magának a CD gyűjteményemben. Ilyen előzmények után nem kell azon csodálkozni, hogy egyfajta izgalommal vártam az új anyag megjelenését, hisz furdalt a kíváncsiság, hogy ízlésem váratlan "tágulása" egyszeri dolog volt, vagy maradandó változásokat okozott bennem.

Azt kell mondjam, hogy miközben Sam Vallen gitáros szólói továbbra is élményszámba mennek, a dallamos megközelítés is szimpatikus, a "Rise Radiant"-tel Caligula lova nem tudott nálam duplázni. Pedig tetszett, hogy most nem ún. koncept albummal próbálkoztak, hanem önálló szerzeményekben gondolkodtak. Sajnos a dalok most nem ülnek annyira, főleg a lassabb tempójú nóták tűnnek nyűglődésnek (szerintem a balladák határozottan nem állnak jól a stílusnak) és Jim Grey énekes hangjával sem tudok igazán megbékélni (pedig néha irdatlanul hasonlít Ross Jenningsre, a Haken frontemberére).

Most is sietek leszögezni, ettől ez még nagyon komoly zenei teljesítmény, vannak is rajta egyenesen briliáns pillanatok, helyre kis számok (lásd a klipen csatolt "Slow Violence"-t), de összességében ez nálam most elmaradt attól, amit az "In Contact"-en hallottam, főleg az olyan szerzemények miatt, mint a "Salt" és a "Resonate". Némileg cáfolva azt, amit föntebb a stílusról és a balladákról mondtam, érdekes módon az "Autumn" című lassú tétel első öt perce kifejezetten tetszik (a szóló pedig talán az album legjobbja), csak azt nem értem, miért kellett még 3 percig nyújtani a tésztát…

Tartuffe