Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.electricmob.com.br
facebook.com/electricmob

Pont az idei H.e.a.t album kritikájában írtam le a következő szavakat "Erik Grönwall [a H.e.a.t énekese] fölfedezése alighanem az egyetlen pozitív fejlemény a tehetségkutatók történetében." Az ember ismerje be becsülettel, ha tévedett, és illendő, hogy a beismerés nyilvános legyen, ha már a tévedés is az volt. Nos, nem volt igazam: Renan Zonta, az Electric Mob nagyszerű énekese is egy tehetségkutatóban, a brazil Voice-ban tűnt föl. Azért csak ott suttog a fülembe a gonoszkás "Kicsi-Én": nem lehet véletlen, hogy ez a két kitűnő dalnok éppen Svédországban és Brazíliában tűnt föl – abban a két országban, ahol hagyományosan és kimagaslóan erős a rock kultúra.

A Frontiers állítólag egy ideje már figyelte Zontát és a bandáját, akik rengeteg YouTube videót posztoltak rock klasszikusok földolgozásaival (ezekből érdemes szemezgetni egy kicsit). Nem kell mindenben egyetérteni azzal, ahogy Perugino működteti a cégét, de a tehetségkutatásban kiemelkedően teljesítenek – mint a rock/metal környéki zeneipar letűnt aranykorában, a Reagan-adminisztráció alatti USÁ-ban. Zonta simán van olyan kaliberű tehetség, mint Jorn Lande, Ronnie Romero vagy Dino Jelusic (csak, hogy maradjunk a nápolyi kiadó istállójánál).

Sajnos az album kivesézése után az az érzésem, hogy az Electric Mob amolyan "one man show", egyszerűen annyira kiugró Zonta teljesítménye a többi muzsikuséhoz képest, hogy egyáltalán nem csodálkoznék, ha a kiadó rövid úton elkezdene újabb és újabb produkciókat szervezni alá. Félreértés ne essék, a csapat másik három zenésze sem gyönge (ez nem is divat a braziloknál), csak éppen az a bizonyos plusz hiányzik. Vegyük például a furcsa nevű gitárost, Ben Hurt (igen, nem elírás!): kíséretben dögös, ízes dolgokat csinál, de a hangzás szerintem hagy némi kívánnivalót maga után, a szólók pedig túl jellegtelenek (pedig pl. a "Brand New Rope", vagy a "We Are Wrong" szólója bizonyítja, hogy többre, látványosabbra, modernebbre is képes lenne).

A "Discharge" egyébként meglehetősen erős bemutatkozás, ha az album 12 száma nem is mindig mutat egyértelmű zenei egységességet (nem egyhangúságot vagy egyneműséget mondtam), és külön-külön értékelve, akadnak is kevésbé emlékezetes pillanatok, ez egy kimondottan élvezetes utazás vissza a rock axiális periódusába, a legendás '70-es évekbe. Itt elsősorban nem a Black Sabbath "proletár" súlyosságára, vagy a Deep Purple és a Rainbow neo-klasszikus elemekkel kacérkodó hetvenkedésére, de még csak nem is a Pink Floyd pszichedelikus progresszivitására gondolok, hanem a Led Zeppelin bluesosabb direktségére és – érdekes módon – a Lynyrd Skynyrd-féle southern rock "vidékies" füstösségére (Lásd a klipes "Devil You Know" vagy a "Higher Than Your Heels" című nótákat!). Meggyőződésem, hogy Renan Zontával innentől kezdve gyakrabban fogunk találkozni!