Kiadó:
Frontiers Music

Honlap:
www.lordsofblack.com

Ronnie Romero már emelte a lábát, hogy átlépje a küszöböt, ám egy láthatatlan erő megakadályozta ebben: az A kategóriás metal hírességek csarnokába nehéz bejutni, bár Ronnie-nak még mecénása is akadt ebben, nem is akárki, maga a csarnok egyik leghíresebb képviselője, Ritchie Blackmore. Ám hirtelen minden megváltozott, jött az, amire senki sem számított, és vírus módjára elterjedve bezárt minden kaput, magát a csarnokot is. Romero azonban nem tétlenkedett, és jóllehet, az idő nem neki dolgozott, megtett mindent, amit lehet. 2017-től négy olyan formációban is szerepelt, melyekből profitálva tovább gyűjthette az erőt: a The Ferrymannel, a  Nozomu Wakai's Destiniaval, a Coreleonival és a "Vandenberggel annyi bónuszpontot gyűjtött, amennyivel egy szerencsésebb időszakban már rég csarnoklakó lehetne.

Jelenleg azonban tombol a vírus, a metal-élet pedig abból a forrásból táplálkozik, ami már vagy tizenöt éve nem ad elegendő muníciót ahhoz, hogy fenntartsa önmagát. A lemezkészítés, jól tudjuk, csak arra való, hogy a koncertek frissítő forrásaként termeljen közönséget, a virtuális, szobakísérletek pedig pusztán gyenge pótszerei a valódi közösségi élménynek. Marad tehát a művészet "elméleti ága", a dalírás mégsem l'art pour l'art tevékenység, hiszen a fennmaradás fő eszközévé vált. Nem véletlen tehát, hogy Romero, miután otthagyta a Lords Of Blacket, a körülmények hatására meggondolta magát, így a csapat ismételten eredeti énekesével folytatta, ráadásul úgy döntve, hogy dühösen és keményen kiáltják a világba véleményüket a kialakult helyzetről. (Bár én azért meghallgattam volna a Ronnie távozását követő kiválasztás eredményéül az együttesbe felvett Diego Valdezzal is a közös munkát!)

Romero a legutóbbi albumot egyfajta kísérletként kommunikálta, én azonban nem igazán éreztem a folytonosság hiányát, vagy a kísérletező kedv okozta esetleges eklektikát. Ugyanakkor az "Alchemy Of Souls - Part I" valóban szikárabb, vicsorgósabb hangvételben készült, néha olyan staccato riffeléssel, ami eddig nem igazán volt jellemző a csapatra. S hogy jót tett-e az időszak frusztrációjának hangjegyekbe oltott kiengedése? Nem igazán. Az együttes ugyan nem távolodott el túlságosan attól az irányvonaltól, amit eddig is képviselt, ám az a kicsiny elmozdulás, ami valóban a szigort emelte az album fő szervező eleméül, éppen azt az oldalát gyengítette meg a fiúknak, ami eddig a fő erősségük volt: a dallamteremtést, a riffek és refrének egymásba ágyazott egységes formálását.

Ez persze nem azt jelenti, hogy az új dobossal felálló együttes nagyon mellé lőtt volna: az album első fele tulajdonképpen az eddigi munkásságuk paraszthajszállal szigorúbbra vett duplikációja, élvezetes megoldásokkal és Romero kissé keményebbre vett énekével, ami olyan, mint amikor az óceán hullámai nekivágódnak a part menti szikláknak. Az ötletek azonban sajnos nem tartanak ki a lemez végéig, az utolsó négy szerzeményre mintha elfogyott volna a szufla, és a dallamok úgy laposodnak el, mint az izzó vasrúd a kovács kalapácsa alatt. Ráadásul a lemez fő mutatványának szánt, egy új "Stargazer"-t megalkotni kívánó kísérlete, a tíz percen is túlnyúló "Alchemy Of Souls"-ból a cím ellenére is épp a lélek hiányzik, és az ötletes építkezés egy olyan refrénért ordít hiába, ami szivárványokat robbant az ember szívében.

Meglehetősen ambivalens érzéseim vannak hát az új lemezzel kapcsolatban – melyről végülis nem derült ki, hogy koncept-albumnak szánják-e –, ami persze nem jelenti azt, hogy ne lenne bőven hallgatható a dalcsokor, ám abban biztos vagyok, hogy a dühös kísérlet eredménye nem a legsikerültebb az együttes történetében. Várjuk a folytatást, amivel talán új ívet kap ez a lemez is, addig is kíváncsian várom, hogy milyen új vállalkozásba fog bele az örökmozgó énekes.

Garael