Kiadó:
AFM Records

Honlap:
www.iron-mask.com

Ha ki kellett volna találnom a lemez szerzőjét a címből, valószínű, hogy Yngwie J. Malmsteenre tippeltem volna: ismervén a gitáros "legendás szerénységét", ami töretlenül bocsátja ki magából a neoklasszikus világot elborító auráját az egyre pocsékabb albumok ellenére, még elismerően biccentettem is volna, hogy van humorérzéke, már ha nem egy hangos "Le vagytok ti sz.rva!" attitűddel megspékelt muzikális középső ujjként üzenhetett így az őt cinkelő és meg nem értő kritikusoknak.

Az, hogy végül a mester klónjának is betudható Dushan Petrossi az elkövető, csak annyit tesz hozzá az egészhez, hogy a külsejében is azonosuló Dushan minden bizonnyal már önbizalmában is idomulni akart a példaképhez, de ne legyünk ennyire gonoszak. A lemez nem ars poetica, ráadásul Malmsteen utóbbi műveivel ellentétben valóban élvezetes hallgatnivaló, és ha Petrossi tulajdonképpen szakmailag az idol lába nyomát is csak félve csókolhatja meg, azt el kell ismerni, hogy zeneszerzőként büszkén integethet Yngwienek.

Pedig a kezdetek nem ígértek sok jót: az orkánhangú Diego Valdez lecserélése egy szinte teljesen ismeretlen énekesre, Mike Slembrouckra, valljuk meg, nem jó ómen, ráadásul az előzetes videoklip sem győzött meg, hogy finoman fogalmazzak, kihívásokkal küszködő hangzásával. Ez utóbbi sajnos nem változott, úgy látszik a gitáros ebben is követni próbálja példaképét, és ha még nincs is azon a szinten, azért dicséretet érdemlő szorgalommal küszködik a hangzásbeli fogyatékok sokaságának eléréséhez.

Slembrouck azonban kellemes meglepetésként énekli végig az albumot, és jóllehet, nagy hangterjedelme kissé jellegtelen hangszínnel párosul, dallamai meg tudtak győzni arról, hogy itt a helye. (Már ha a dallamformálásban volt neki szerepe, és nem Petrossi szállította azokat is.) A recept pedig nem változott, a dalokat a Malmsteen-Dio-Helloween tengely mentén sikerült kialakítani, amihez hozzácsaphatunk némi Iron Maident is (Tree Of The World, Master Of Masters). Dushannak azonban sikerült meglepnie – nem , nem valami ismételt Malmsteen allűrrel, abból van elég a lemezen: az epikus, több mint kilenc perc hosszú "Nothing Lasts Forever" egy olyan himnusz, amit bármely újonnan alakuló állam elfogadhatna, dallamai különleges módon olvasztják egybe a mozgalmi indulókat a lelkesítő csatadalokkal – egyértelműen a lemez csúcspontjaként hirdetve a metal adrenalinszintet növelő képességét. A másik különlegesség a "Mist Of Loch Ness", ami tulajdonképpen egy korai, menetelős Manowar "epika", mondjuk az "Into Glory Ride"-os időkből, még azt a komor, füstös hangulatot is sikerült hozni, amit az anabolikus szteroidok és a biztos győzelem tudata termel ki, a "Conan, a barbár" filmrajongóinak nagy örömére.

Az album másik pozitív tulajdonsága, hogy végig közel egyenletes színvonalon dicsőíti a neoklasszikus metal szórakoztató hatását, Petrossi és Slembrouck között pedig érezhetően működik az a művészi kapcsolat, amelynek eredményeként sikerült létrehozni a kívánt kicsit misztikus, kicsit heroikus hangulatot, ami a lemez előtti nyilatkozatoknak tökéletesen megfelel. Ez bizony így, ha nem is mesteri, de mindenképpen elismerésre méltó – és nem csak Malmsteen "szelleme" miatt.

Garael