Royal Hunt: Dystopia (2020)
Kiadó:
King Records
Honlapok:
www.royalhunt.com
facebook.com/royalhunt
Doom riff, dubstep, metal opera, a '70-es évek francia filmes újhullámának zenei megoldásai – nem, kedves Olvasó, nem tévedsz –, jelen írás tárgya a Royal Hunt új lemeze, ami annyi meglepetést hozott, mint három télapó összesített tele puttonya. Mert mit is vár az ember egy újabb Royal Hunt albumtól? Újdonságot nem igazán, a csapat azok közé tartozik, akik markáns zenei világukból nem igazán szeretnek kilépni, az általuk teremtett komfortzóna elhagyását – sajnos – legfeljebb a megszokottnál is ótvarabb hangzás jelenti, amihez, valljuk be, nem kell sok kreativitás.
Most azonban véget ért a szokásos panelek ide-oda rakosgatása: talán az elmúlt év mozdított meg valamit az együttes ötletgazdájában, André Andersenben, aki a kényszerű pihenés ideje alatt előhúzta a fiókból azokat az ötleteket is, amiket egy bizonyos alkalomra szánt, a vírushelyzet pedig megadta a kezdőlökést ezek felhasználására. A zenei keretek természetesen nem változtak radikálisan, a kritika elején jelezett meghökkentő komponensek inkább csak színesítik, frissebbé teszik a már megszokott Andersen-világot, ugyanakkor úgy elhelyezve az ismerős megoldások között, hogy végig kellő izgalommal hallgassuk – és várjuk – a fel-felbukkanó, újdonságokat jelentő elemeket.
De kezdjük az elején, a "Dystopia" konceptalbum, mégpedig Ray Bradbury klasszikus utópiájának, a "Fahrenheit 451"-nek muzikális lenyomata, ennek ellenére a téma komorsága csak a lemez bizonyos részeire telepszik rá: a klasszikus Andersen-féle dallamvezetés egyszerűen hosszú távon nem alkalmas depresszív vagy komor hangulat elővarázslására. A központi téma mellett azonban – a vendégénekesek, és az alkalmazott zenei eszköztár hatására – a lemez magán viseli a metal operák jellegzetességeit is, amit a filmzenei betétek adekvát módon erősítenek fel. Mindez persze csak "bűvészkedés" lenne, ha nem születnek jó dalok, és a párt nevében büszkén jelenthetem: évek óta nem sikerült ennyire magával ragadó, élvezetes és az ismerős szegmensek ellenére is változatos dalokat hallanunk a csapat lemezén.
A koncept-jelleget szimfonikus instrumentális, és egyes szerzemények végén elhelyezett, vagy önálló szöveges betétek biztosítják, szerencsére nem olyan mennyiségben, hogy az zavaró legyen. A nyitány utáni "Burn" már előre jelzi, hogy Andersen jó formában van: a klasszikus Royal Hunt szerzemény olyan dallammal kényezteti a hallgatót, amilyet a szirének szoktak hallgatni, ha versenyre kelnek egymással.
Az első meglepetéssel aztán a Mats Levén vendégszereplésével készült, a lemez "vezérdalaként" funkcionáló "The Art Of Dying"-ban találkozhatunk. A szerzemény komor, doomos nyitóriffje eddig hiányzott Andersen eszköztárából, de mostani jelenléte nem tűnik idegennek: a hangulati egység töretlen marad, annak ellenére, hogy a dallamvezetés akár egy filmben is megállná helyét, azt pedig mondanom sem kell, hogy a kórussal megtámogatott, dagályos és tökéletesen felvezetett refrén pirulákba szedett kivonatával elkeseredett embereket lehetne gyógyítani. (Azt nem tudom, hogy a doom riff vajon Mats vendégajándéka-e, de elképzelhetőnek tartom, hogy életművéből adódóan bármikor képes előkapni a zsebéből egy-két tritónuszt.)
A Mark Boals és Alexandra Andersen által előadott duett ráerősít a filmzenei élményre: ha a Titanic elhíresült slágerén sírni lett volna kedved, akkor az "I Used To Walk Alone"-on minden bizonnyal a zokogási ingert kell visszafojtanod. Boals Hughes-hoz hasonlóan képtelen vokálisan megöregedni, a csodálatos, kissé geil dallamok azonban nem válnak saját maguk paródiájává, köszönhetően az őszinte tolmácsolásnak, amiben annyi a mesterségbeli tudás, mint egy kórus teljes életművében.
Elérkezve a lemez kritikus pontjához, a dubsteppel színesített "Hound Of Damned"-hez, még azok is kénytelenek elismerni a koncepció szülte helyénvalóságot, akiknek már Michael Romeo tavalyelőtti szólóalbumán is a hajuk állt fel az elektronikus zajoktól. Nyugi, a bűnös minták csak a hangulatot teremtik meg, illetve a dal kibontakoztatásában segítenek, és jóllehet az Andersen-féle neoklasszikus metaltól igencsak távol állnak a digitális hangjegyek, az elidegenítést kifejező részek tökéletesen illeszkednek az érzelmekben gazdag gitárfutamokba (amelyeket szerencsére nem mikroszkóppal kell keresnünk).
De még mielőtt túl hosszúra nyúlna jelen recenzió, kénytelen vagyok álljt parancsolni a dicsérő szavaknak, mert csak ismételném önmagamat. A "Black Butteflies" nyolc percen túlnyúló érzelmi gazdagsága akár az egész lemezt is összefoglalhatná, a "Snake Eyes" pedig ismételten egy olyan – a Royal Hunt ex-énekesei által előadott – bámulatos lírai dal, amilyet a Scorpions képes írni ihletett pillanataiban.
Sajnálom, hogy csak most sikerült meghallgatnom a lemezt, mert a listázás is könnyebb lett volna egy vitathatatlan első hellyel, így viszont csak visszamenőlegesen tudom képzeletbeli kalapomat megemelni a produktum hallatán, és még az sem keserít el, hogy a könyvek égetésének sajnos még mindig nem múlt el az ideje.
Garael