Pár hónapja már azon töröm a fejemet, hogy a blogunkon létrehozok egy új rovatot; a többi - kivéve talán az ügyeletes kedvencet - amúgy is tetszhalott vagy haló porában fekvő állapotban van. Az új sorozat vezérgondolata az, hogy az általunk kedvelt zenei stílusokban akad jó pár olyan formáció, illetve album, melyek egészen méltatlanul a feledés homályába merültek, vagy legföljebb néhány olyan magamfajta megvénült és eltorzult lény emlékszik rájuk, akik - mint szegény Gollum a Hobbitban - jellemzően földalatti barlangjaikban elbűvölten simogatják kedvenc lemezeiket, miközben nagyokat nyelve torokhangon suttogják: "Drágaságom."

A rovat első tárgyát az 1999-ben megjelent egyetlen Dali's Dilemma lemez képezi, amelyik a határozottan kifejező és gyakorlatilag programszerű "Manifesto For Futurism" címet kapta. Szinte hihetetlen, hogy már egy ilyen album esetében is 22 évet kell képzeletben visszapörgetnünk a történelem kerekén! Márpedig szükség van egy kis kontextusteremtésre, a történelmi háttér rövid vizsgálatára ahhoz, hogy én - a zene Mekk Elekje - el tudjam magyarázni, miért tartom elfeledett jeles mesterremeknek a szóban forgó alkotást. Szóval a '90-es évek végén járunk: a hagyományos hard rock és heavy metal egyfajta hitelességi deficittel (na és a trendeket nemcsak követő, de teremtő kiadók érdektelenségével) küzdött, a stílus kiemelkedő hangszerkezelésre, sőt virtuozitásra alapozott alfajai szinte egyik napról a másikra durván undergroundba szorultak. Egy-két kivétellel (pl. Metallica, Van Halen) még az egykor arénákat megtöltő "nagyok" is bedobták a törülközőt, vagy kocsmákba, bowlingtermekbe és max. pár száz fős klubokba vonultak vissza.

Erre a válsághelyzetre (melyért egyébként elsők között a cicagatyás, pufihajú epigonokat erőltető, majd őket a grunge-ért szemétdombra hajító kiadók viselik a felelősséget) többféle válasz született: a sekélyességgel és kommercializálódással vádolt egykori fősodorból sokan pl. a Pantera által kitaposott keményebb irányba fordultak (ezzel a metál több új alfaját teremtve meg), mások pedig a '70-es évek nagy progresszív bandáinak, főleg a Rushnak formanyelvét metálra fordítva indították el saját "forradalmukat". Az utóbbi vonalon egyértelműen a Dream Theater számít a legjelentősebb alapító atyának. Olyannyira, hogy a progresszív metál formanyelvét - nyilván nem előzmények nélkül - gyakorlatilag ők teremtették meg, ezért bárki utánuk próbált a stílusban érvényesülni, annak azonnal a nyakába varrták (mint ahogy teszik ezt ma is), hogy a Dream Theatert utánozzák, az ő fordulataikat ismételgetik.

Természetesen a progresszív metál második vonalában föltűnő Dali's Dilemma is így járt. Itt le kell szögezzem, hogy a Dream Theaterhöz való hasonlóság a stíluson belül teljességgel megkerülhetetlen, lévén, hogy - amint már mondottam - az "Images & Words" és az "Awake" voltak azok a szeminális (korszakalkotó, stílusteremtő) alkotások, melyek a műfaj kánonját megteremtették. A Dali's Dilemma első és sajnos egyetlen lemeze valóban magán viseli a DT-től ismerős alapelemeket és hangzásképeket (soundscapes), sőt, néhol már szinte túl szembetűnőek a párhuzamok (lásd: "Whispers" vs. "Wait For Sleep"). Ennek ellenére a "Manifesto For Futurism" saját karakterrel rendelkező, valódi egyéniséget képviselő album, s ennek egyik oka az énekes, Matt "Bronco" Bradley sajátos, hol éles, hol ráspolyos, sokszor Bono Voxra emlékeztető orgánuma és dallamérzéke. Sajnos Bradley 2013-ban máig tisztázatlan körülmények között viszonylag fiatalon, három gyermeket hátrahagyva elhunyt - egyesek szerint öngyilkosságot követett el.

A Dali's Dilemmát a Reyes testvérpár, Patrick (gitár) és Steve (bőgő) alapította olyan tagokból, akik akkor nem számítottak ismert és elismert muzsikusoknak. Bár a Reyes tesók azóta gyakorlatilag nyomtalanul eltűntek, Matt Guillory keresett szessönzenész lett (pl. George Bellas, John West, James Murphy, Zero Hour, Marco Sfogli stb.), és komolyabb ismertségre azzal tett szert, hogy James LaBrie szólólemezeinek társszerzője lett, Jeremy Colson dobos pedig később Steve Vai és Billy Idol mögött tűnt föl ritmusfelelősként.

Az új formációnak a lemez társproducereként is jegyzett Mike Varney adott otthont a Magna Carta kiadónál. Nem csodálkoznék, ha Varney ott bábáskodott volna a banda megalakulása fölött is. A booklet adatai szerint a dalokat a banda közösen jegyzi, jóllehet sejtésem szerint a Reyes tesók és Matt Guillory alkották az együttes kreatív magját. A lemez hangzása kifogástalan és időtálló, noha abszolút jellemző arra az érára, melyben született, a hangszeres kompetencia lehengerlő, a dallamok teljesen atipikusak, de emlékezetesek, és akkoriban még Matt Guillory sem borult bele a később rá oly jellemző szintetikus kütyüzésbe.

A nem túl hosszú, de igazán sűrű lemezen nem akad egyetlen tölteléknóta sem, viszont vannak még ebből az egyenletesen magas színvonalból is messze kiemelkedő gyöngyszemek, mint pl. a "Despite The Waves", az "Ashen Days", vagy a lemezt záró "Living In Fear". Hiába kutattam az internet szinte feneketlen mélységeit, semmiféle infót sem találtam arra vonatkozóan, hogy a briliáns debütáció után miért állt oly nagy hirtelenséggel földbe a vállalkozás. Talán csak a kiadó által összeboronált egyszeri projektről volt szó? A Reyes testvérek hamar beleuntak a zeneiparba? A sikertelenség és a fanyalgó kritikusok vették el a kedvüket? Nem tudom. Az viszont szerintem tagadhatatlan, hogy a csapat maradandót alkotott, olyan anyagot hoztak össze, amely két évtized távlatából szemlélve is kiállta az idő próbáját; még akkor is, ha az album nem vált etalonná, sőt - kivéve a Gollum-féle prog-rajongók szűk körében - inkább a méltatlanul elfeledett jeles mesterremekek közé tartozik.

Tartuffe