Érdekes, hogy amikor először megfogant bennem ennek az új cikksorozatnak ötlete, alapvetően éppen olyan lemezek áldott emléke kavargott a fejemben, mint a Without Warning "Step Beyond"-ja. Erre egy kommentben - anélkül, hogy tervemet bárhol is korábban megemlítettem volna - érkezett a javaslat: ez az album pont ide illene. Ezt hívják szinkronicitásnak: olyannyira egyre gondoltunk a kommentelővel, hogy a bejegyzés vázlata akkor már be is volt tárazva... Mellesleg jegyzem meg, hogy a lemezről, ha érintőlegesen is, de már esett szó nálunk egy "Retrospektív" című rovatban.

Hogy pontosan miként találkoztam ezzel az albummal, már a hírhedten rossz emlékezőtehetségem homályába vész. Vagy a Hammerben olvastam róla, vagy egy személyes látogatás (értsd: CD újdonság vadászat) során ajánlották nekem a Hammer Zenebarlangban. Igazából nem is csoda, hogy korábban nem találkoztam velük, hiszen az első két lemezük (Making Time, 1993; Believe, 1995) egy japán kiadónál (Zero Corporation) jelent meg, terjesztésük, promóciójuk Európában (is) megoldatlan volt. Még otthon, az USÁ-ban is rendkívül szerény ismertségre tettek szert, miközben Japánban TV showkba invitálták őket és az ottani Burrn! és Young Guitar magazinok cikkeztek róluk. A "Step Beyond" volt az első olyan kiadványuk, amely Amerikában (Conquest Music Group) és Európában (InsideOut) is megjelent. Az élet nagy igazságtalansága, hogy pont ez lett a formáció hattyúdala. Legalább durrantottak egy nagyot a végére… (Nem, nem úgy értettem :-))

A zenekar egyébként még 1988-ban alakult egyetemi barátokból, de csak 1993-ban tudtak eljutni odáig, hogy lemezszerződést kapjanak. Az első két lemez még nagyjából az útkeresés jegyeit viselte magán, egyszerre figyelhető meg rajtuk a progresszív műfaj iránti vonzalom, főleg a Queensryche és Fates Warning vonalon, és a heavy metal hagyományosabb formanyelvének használata, s itt elsősorban a ’80-as évek nagy bandáinak (főleg a Guns N’ Rosesnak) keményebb vágású dallamosságára gondolok. A "Believe" már érettebb produkció volt, több elemében előrevetítette a definitív (és sajnos utolsó) WW anyag maradandó erényeit. A zenekar nagy érdeme tulajdonképpen abban állt, hogy a ’90-es évek végére a Dream Theater monumentális vonzereje és etalonértéke miatt egyre homogénebbé váló progresszív metál berkein belül egy teljesen sajátos, önálló hangot tudtak megütni.

A WW nem állt bele a technikai zsonglőrködésbe, nem írt huszonperces ópuszokat (opusokat?) elnyújtott instrumentális betétekkel, hanem egyedülálló dallamérzékkel, középtempós, de lüktető, sodró erejű dalokkal próbált hallgatóságot szerezni, rajongótábort építeni magának. A csapat fő zeneszerzője, Ted Burger gitáros persze nem volt fakezű, a többiek is fölkészült muzsikusok voltak, de a fő hangsúlyt mindig az aprólékosan kidolgozott, fogós (már-már érzelgős) dallamokra fektették, s ezen a fronton hatalmas segítségnek bizonyult Jack Bielata egészen egyedi orgánuma, mely úgy tudott élces és érdes lenni, hogy közben szinte bársonyos puhasággal cirógatta az ember fülét. (Nem, nem úgy értettem :-))

A 9 számos, egy óra alatti albumon nincs gyönge pillanat, csak az egységesen magas színvonalú "mezőnyből" kiemelkedő momentumok vannak. Sajnos a sound – a neves hangmérnökök ellenére - meglehetősen datált, a hangzás sosem volt az erősségük. Mindazonáltal nem túlzok, ha azt mondom: a lemez minden egyes dalát rajongva szeretem, de talán akkor dobban meg a szívem leginkább, amikor a "More", a "Gracefully", a "Turning Pages" és a gyakorlatilag egy szál akusztikus gitárral kísért "Remember Me" ordít a hangfalból. Bár a dallamok nem nyálasak és kiszámíthatóak, pár hallgatás után az ember ellenállhatatlan kísértést érez arra, hogy együtt énekeljen Bielatával, amit persze a jelenlévő haverok – ha vannak ilyenek – nagy vehemenciával kifogásolnak, hiszen néha nagyon kényelmetlen, de a rekedtes orgánum miatt a fülnek egyáltalán nem bántó magasságokba kényszeríti a hangszálakat. Ahol Bielata még hasít, ott más már fejhangon, vágóhídra hurcolt malac módjára visít.

Egészen érthetetlen, hogy ezek a zenészek – és épp egy ilyen nagyszerű album után - miért adták föl oly hirtelen és véglegesen a karrierjüket. Úgy rejtőztek el a zeneipar és a nyilvánosság elől, mint Vito Bratta, a White Lion zseniális húrnyűvője anyukája alagsorába. Nyilván belefáradtak a sikertelenségbe és a ’90-es évek sem voltak kegyesek ehhez a műfajhoz, de sok sorstársuk később, amikor már kedvezőbb szelek fújtak, visszatért az aktív zenéléshez, de legalább egyszer megpróbálkoztak egy "comeback"-kel. A WW zenészei nyom nélkül tűntek el, mint szamár a szürke ködben, de ami még ennél is fájóbb, hiába készítettek el egy olyan mesterművet, mint a "Step Beyond", a hálátlan utókor nem tartotta meg őket emlékezetében – kivéve pár olyan régimódi, szentimentális természetű trollt, mint amilyen én is vagyok.

Tartuffe