Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.michaelschenkerhimself.com

Michael Schenker egyike az utolsó élő első generációs hard rock/heavy metal gitárhősöknek, éppen ezért kitüntető módon kell kezelni minden zenei megmozdulását, főleg annak tükrében, hogy milyen életvitelt folytatott – de én egy másik momentumot szeretnék kihangsúlyozni, mégpedig a tehetségét. Schenker nem egyszerűen gitármágus – remek dallamkovács, dalszerző is: szólóiban a blues alapoktól a klasszikus zenei skálákig minden megtalálható, ha kell, ezer ujjal virgázik a húrokon, de ha a dal megkívánja, könnyet kicsorgató dallamot varázsol elő a legendás Gibson Flying V-ből. Ez az attitűd valamennyire rokonítható Blackmore zenei felfogásával, de Michael jelenleg is képes fénykorát idéző teljesítményre, míg Ritchie legutóbbi kísérletei rádöbbentették a világot az idő romboló erejére.

Az 50. év csodálatos jubileum – még életkorban is, nemhogy egy olyan szerelemben, ami inkább nevezhető szimbiózisnak, hiszen fél évszázada született meg az az első Schenker dal, ami aztán a "Lonesome Crow"-ra került fel, büszkén hirdetvén, hogy új gitárvirtuózt ünnepelhet a színtér. Az ünnep pedig csodálatosan sikerült – és ezzel tulajdonképpen le is lőttem kritikám poénját: az "Immortal" méltó felidézése az eltelt éveknek, a felépített, és a címre hajazó halhatatlan életműnek. Bár a főszereplő természetesen Michael, a meghívott vendégek sora is elismerésre méltó, felsorakoztatva a múlt és jelen tehetségeit, színvonalas zenei környezetbe ágyazva a jubileumi lemezt.

Nem hinném, hogy meglepődünk azon, hogy Ronnie Romero ott van a közreműködők között, ahogy Joe Lynn Turner jelenlétén sem. Aki ismeri a gitáros pályáját, jól tudja, hogy Michale Voss olyan barát, aki nem maradhat ki egy ilyen eseményről, de a koronát a lemez utolsó – életkorát tekintve pedig a legrégibb – szerzemény rakja fel az "Immortal"-ra. A már említett 50 éves dalban, az "In Search Of Peace Of Mind"-ban Ronnie Romero, Gary Barden, Doogie White, Robin McAuley közösen szerepelve avatja himnusszá az egyébként progresszív rock hatásokat mutató, egy szólóból kifejlődő epikus darabot. Számomra igazán a meglepetést Ralf Scheepers vendégszereplése okozta – persze nem a teljesítmény miatt, de nem emlékszem arra, hogy valamikor is dolgozott volna az ünnepelttel.

A lemez pedig, mint írtam, méltó az ünnepre, még ha egy olyan stílust idézve is meg, ami mára már inkább inspiráló forrás, mintsem újdonságot okozó meglepetés. Nem hinném, hogy meg kellene lepődünk, ha a dalokból süt a Rainbow, a Deep Purple, a Whitesnake, a Scorpions, vagy a Judas Priest hatása, olyan plusz faktort – a nosztalgiát – integrálva a végeredmény okozta hatásba, ami biztosítja a sikert. A lemez pedig, jóllehet veteránok szemléletének az összegzése, egyáltalán nem indul öregesen. Scheepers akármit énekel, abból előbb utóbb a Judas Priest jut az ember eszébe, még akkor is, ha a refrén olyan himnikus magasságokba emelkedik, amit a példakép együttes csak nagyon ritkán prezentál.

Turner dalának elején kicsit meglepődtem, mert a hosszan kitartott verze nem igazán az én világom, de aztán berobban a refrén, és máris minden rendben van. Azt mondanom sem kell, hogy a dallamokhoz csapott, hullámzó, hipnotikus szóló fantasztikus, szinte önálló életet él a sorok között. A "Knight Of The Dead"-ben a legújabban felfedezett tehetség, Ronie Romero a "Kill The King" sodró lendületével varázsolja elő a Rainbow életérzést, majd Voss bűvöli el a hallgatót gyönyörű, lírai dallamokkal.

Scheepers aztán ismét visszahozza a lendületet, a játékos alapriffre úgy építi fel a maga részét, hogy azért maga Halford is csak tapsolni tudna. A "Sail The Darkness" le sem tagadhatja a Dio-korszakos Rainbow hatásait, Romero pedig hibátlanul hozza az elvárt frazírokat, ugyanúgy, mint Voss a "The Queen Of Thorns And Roses"-ban a "The Battle Rages On" éra dallam-megközelítését.

Az ünnepből nem maradhat ki a Whitesnake sem, aminek hangulata le sem tagadható a Romero-féle "Come On Over"-ben, azt persze mondanom sem kell, hogy hősünk kicsit metalosabbra vett hangja milyen jól illik a kígyóbűvöléshez. Újabb szám-újabb sláger, a "Sangria Morte" képében, majd jön a már említett ős-darab, ami mind hangulatában, mind dallamvezetésében, stílusában elüt az előtte lévőktől, lévén, hogy egy pszichedelikus szólóból nőtte ki magát, ám tökéletesen alkalmas arra, hogy a vendégek megmutassák, még mindig képesek hullámzó érzelmeket kelteni a hallgatóban.

Nem hiszem, hogy lehetett volna szebb jutalom Schenkernek és nekünk ennél az albumnál. Olyan esszenciát kaptunk, amiben ott van az ötven év minden tudása, tapasztalata, a meghívott vendégek tisztelete, és egy olyan kor megidézése, amiből szeretett stílusunk kinőtt. Boldog születésnapot e csodás ünnepet inspiráló dalnak!

Garael