A "Marsbéli Krónikák" azon kevés zenei produktumok egyike, melyek a '80-as években is világszínvonalat képviseltek. Olyannyira, hogy a Solaris együttes respektje alighanem nagyobb volt külföldön, mint idehaza. Úgy tűnik, nincsen ez másképpen jelenleg sem, én például most sem a magyar szaksajtóból értesültem ennek a dupla CD-nek a megjelenéséről, hanem egy külföldi progresszív rockkal foglalkozó blog éves listája kapcsán. Amin az előkelő első helyen feszített. Na igen…

Nagyon komoly cucc, a digipack szemet és kezet gyönyörködtető, már meghallgatás előtt is. Jó megfogni, forgatni, nézegetni; látszik, hogy van benne munka, gondolat. A cím önmagáért beszél, a mesterséges intelligencia itt a központi téma. Persze, instrumentális album, de most is van erős tematikája. A három többtételes műhöz novellák is tartoznak ugyanis, ezek Erdész Róbert weboldaláról rendelhetőek meg, aki alanyi jogon science fiction író is, nem csak zenész.

Az egyes CD első felén Bogdán Csaba (gitár) által szerzett "Zoo Galaktika" talán a leghagyományosabb Solaris opus (öt tételben, circa 20 percben), ez a korábbi két "Marsbéli Krónikák" nyomvonalán haladva teremti meg a safe space, az otthon vagyunk érzését a fekete öves rajongókban. A gitár-fuvola-szintik egymásnak felelgetésére  épülő zenei világ ismerősen simogatja a hallójáratokat. A CD második része már rejt némi újdonságot, például egy magyar szöveggel elénekelt pop-rock nótát, ebben megcsillan egy kevés a Napoleon Boulevard vonalból is. Egy szebb világban (újra) ilyen minőségű muzsikát játszanának a rádiók. Ezt a blokkot (Az özönvíz balladája) Hollár Attila (fuvola) és Erdész Róbert (billentyűk) jegyzik.

A kettes koronggal aztán szintet lép a zenekar. A közel negyven perces, nyolctételes "Álomvölgy" (Erdész) egy kortárs komoly- és világzenei remekmű. Nem túlzok, a kidolgozottság, a finom részletek, az okos és tudatos építkezés, az elképesztő zenei  kompetencia – amely mindhárom részre igaz, de itt teljesedik ki igazán – olyan hangulattal és fülbemászó dallamvilággal párosul, hogy a hallgató álla a padlón landol. Vokális részek itt is vannak, de ezek leginkább kántálások csak; felteszem a koncepció része, hogy egyetlen nyelv se legyen domináns, felismerhető.

Az első két krónikára nyugodt szívvel lehetett azt mondani, hogy progresszív rock, még úgy is, hogy a bandának nagyon egyéni, egyből felismerhető stílusa van, ami egyáltalán nem illeszkedett bele egyértelműen az éppen futó nemzetközi trendekbe. A harmadik részt ez már messze nem írja le jól szerintem. Mi ez tulajdonképpen? Pop? Rock? Elektronikus muzsika? Világzene? Synth-pop? Űropera? Mike Oldfield vagy Jean-Michel Jarre legalább annyiszor ugorhat be a hallgatása során, mint a klasszikus progresszív csapatok. Legyen Solaris és kész! Megjegyzem, ez önmagában hatalmas érdem, hogy nem igazán lehet őket senkihez sem hasonlítani.

Két gyakran megfigyelhető jelenséget, csapdát is cáfol ez a dupla lemez, amelybe sokszor beleesünk mi magunk is. Az egyik a "régen minden jobb volt" boomerkedése. Életkortól és ízléstől függően hangzik el rendre, hogy a "Sgt. Pepper's…", a  "The Wall", vagy éppenséggel az "Images and Words" után lehetett / kellett volna abbahagyni a rockzeni albumok megjelentetését. Ami természetes is valahol egy hatvanadik születésnapját ünneplő műfaj esetén, de mégsem igaz. Manapság is születnek minden tekintetben (hangzás, zenei fölkészültség, kidolgozottság, mélység) mesterművek. Amikor a libabőrbe ugyanúgy beleborzongsz, mint amikor "Machine Head"-et (Deep Purple), vagy a "Heaven and Hell"-t (Black Sabbath) először hallottad. A "Mi vagy M.I." például ilyen, elég csak a belinkelt videót megnézni.

A másik az anglofilia. Pontosabban a külföldfilia. Hogy arra kevésbé figyelünk, ami magyar, mert az úgyse lehet olyan jó. Máshol történnek a dolgok, máshol van a minőség. Én magam se követem elég alaposan a hazai rockszínteret, megvallom őszintén - a szomszéd füve, úgy látszik, zöldebb. Ez a cucc például simán kenterbe veri a teljes nemzetközi mezőnyt Paralydiumtól Neal Morse-on át az Opeth-ig, mégsem kapott különösebb figyelmet a magyar sajtótól (tisztelet a kivételnek). Persze a külföldi blogok éves listáján ott van, nem is akármelyik helyen. Ha nem tudnám, hogy úgyse tudom betartani, most ünnepélyesen megfogadnám, hogy 2025-ben én is jobban figyelek majd a magyar rockzenére. De tudom, úgyhogy nem teszem.

Kotta