Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.megatherion.com

A Therion egyedülálló zenekar a heavy metal nagy családjában, hiszen meg tudsz-e nevezni egyetlen olyan bandát is, ami francia sanzonok átiratával borzolja a nagyérdemű idegeit – a meglepetés hatására még mindig Edith Piaf jelenik meg előttem, ahogy pár gáláns apacs legényt – szigorúan csíkos pólóban – bűvöl el füstös hangjával valamelyik párizsi revüszínház színpadán. Christofer Johnsson, az együttes agya és vezetője nem az az ember, akit az elvárások irányítanak, a legutóbbi Therion tripla album a maga három órájával egy valódi opera kínszenvedésével ajándékozta meg a fanokat, amivel szerintem még a főnök sem tudta, hová akar eljutni – esetleg ő volt az egyetlen ember, aki a káoszban meghallotta a rendet, olyan magas pódiumra emelve saját magát, ahonnan könnyen le tudta köpni az értetlen hallgatókat.

Azt sem hinném, hogy az említett grandiózus mű grandiózus buktája különösen érdekelte volna Johanssont, így a beígért slágerparádé sem a rajongók bocsánatát hívatott kivívni: Cristophernek valószínűleg most ehhez volt kedve és az, hogy a cél – és az eredmény – egybeesett az emberek elvárásával, lehet pillanatnyi szeszély, vagy a művész kalandozó énjének újabb állomása.

Az ígéret pedig teljes mértékben teljesült: ennyi dallamot egy rakásra utoljára valamelyik mozgalmi dalos gyűjteményen hallottam, és jóllehet, az "Aži Dahāka" refrénje a maga esztrád jellegével visszamutat a sanzonos "Les Fleurs du Mal"-ra, bátran kijelenthetjük, hogy Johansson az együttes széles skálán mozgó repertoárjából az igazi aranykorszakot idéző érát idézte újra, így ha számodra is a "Theli"-vel kezdődő és a "Deggial"-lal végződő éra jelenti a csapat csúcsteljesítményét, akkor igazán boldog lehetsz. A különbség talán annyi, hogy ezúttal a fiúk és a lányok még konkrétabban fogalmaznak, annyira elhagyva a felesleges sallangokat – hallod ezt, Tuomas? -, hogy a végeredmény alig haladja meg a negyvenöt percet: de milyen 45 percet!? Bárcsak a magyar futball válogatott örvendeztetne meg minket ilyen, egy félidőnyi játékkal, amelyben sziporka sziporkát követ, teljes mellszélességgel felvállalva a hatásvadászatot és a populáris, azonnal ható elemeket.

Az eredményhez persze hozzájárul az előadók által nyújtott produktivitás is, bár nem hiszem, hogy bárkit meglepne Thomas Vikström, Mats Levén, vagy Marco Hietala káprázatos teljesítménye, amivel bátran állhatnak a klasszikus képzettségű énekesnők mellé, így az "operás" és többszólamú vokál részek nem nyomják el a hagyományos értékű megoldásokat, ezáltal a tradicionális metalt szeretők is bátran belekapaszkodhatnak a számukra esetleg szokatlan szimfonikus világba.

Mindezekből adódóan kedvencet nagyon nehéz találnom, persze ha megerőltetem magam, csak kibújik a szög a zsákból, mert legjobban az a "Great Marquis Of Hell" tetszik, ami tulajdonképpen egy echte euro-power induló, de említhetném a Levén által libabőrt okozó pillanatokat is, melyek akár a legutóbbi szólóalbumán is szerepelhettek volna, természetesen egy más zenei környezetben.

Ha a lemez "kirakat" darabja, a Hietala énekével dúsított klipes "Tuonela" bejött neked, akkor bátran próbálkozz, mert nem fogsz csalódni: a "Leviathan" – amely egy tervezett trilógia nyitó etapja – maga a megtestesült slágerparádé, ez pedig akkor is megsüvegelendő dolog, ha metal-birodalomban a sláger szóhoz nem éppen pozitív attitűd járul.

Garael