Nagyon sokszor leírtuk már itt, főként Tartuffe, aki e témakörben amúgy is a legkevésbé elnéző, hogy a grunge (nála mindig csak konzekvensen és szabatos szótári értelemben trutyiként aposztrofált) vészkorszaka milyen károkat okozott azzal, hogy egy zenei stílust, annak legjellemzőbb stílusjegyeit tette szitokszóvá és nevetség tárgyává. Én a kérdésben talán egy fokkal azért megengedőbb vagyok szerkesztőtársamnál, de itt csupán árnyalatokról van szó, magam is úgy vészeltem át ezt az időszakot, hogy egyetlen előadót sem tudnék megnevezni, akit akkor vagy utólag igazán megszerettem volna a kinyúlt pulcsis/gitárszóló-mentes érából.

Történetileg ugye ez úgy nézett ki, hogy '90 után a fiatal amerikai kökykök, egy kevésbé mesterkélt, kevésbé flitteres, kevésbé teátrális, kevésbé hajlakkos, az ő érzéseiket, mindennapi problémáikat a zene (egyszerűbb) nyelvén tolmácsoló, számukra őszintébb előadók felé fordultak, velük tudtak azonosulni, amelynek persze megvoltak az érthető gazdasági/szociológiai okai. A mindenható zeneipar pedig ezt látva, beindította a gőzhengert, és úgy gyalulta le a "hair metal" színteret, úgy gyomlálta ki a mainstreamből, mintha sose létezett volna, azon sem aggódva, hogy a fürdővízzel (valóban nevetséges külsőségek) kilöttyent a gyermek (általános hangszeres felkészültség) is. Különösen nagyot koppantak azok az előadók, akik szerencsétlenségükre éppen az átmeneti időszakban jelentették meg komoly befektetéssel elkészült lemezeiket, hiszen a zeneipar egy-egy kiváló megjelenés kibontakozásának már esélyt sem adott. Számos ilyen volt, pl. a kiváló "Pull" (Winger) és "Don't Come Easy" (Tyketto) anyagok, de recenziónk tárgya is ezek közé tartozik.

Egyértelmű, hogy a zenekar frontembere, a gitáros/énekes Dann Huff egy jobb időzítéssel simán rocksztár lett volna. Később keresett producerként ugyan nevet szerzett magának, pedig a lemez a bizonyítéka annak, hogy mind énekhangban, mind hangszerkezelésben szenzációsan teljesít (mondjuk ki, bitang jó gitáros a csóka), de dalszerzőként is a legjobbak között volt. A TTB dallamos, többé-kevésbé tipikusnak mondható, késői, érettebb "hair metal" anyag, óriási, többszólamú kórusokkal, de a könnyebben befogadható dalok ellenére is ez egy rétegzettebb, sok váratlan zenei finomságot rejtő, üresjárat nélküli lemez, ahol a dalszerzés messze túlmutat a verze-verze-refrén-verze-szóló paneles gondolkodásmódon. A Frontiers ugyan most ontja magából a dallamos cuccokat, a Giant is náluk jelentette meg a visszatérő dalcsokrot (2010), de egyrészről Dann Huff ezúttal már nem frontemberi minőségében volt jelen, másrészt a legtöbb Frontiers megjelenés kapcsán van egy bejáratott nagyüzemi professzionális zenegyártás érzete az embernek, ami a TTB esetében viszont egyáltalán nem tetten érhető.

A "Time To Burn" ihletett, ösztönös muzsika, nagyon-nagyon magas színvonalon, a kifejezésmódjában, eszköztárában talán ellentmondásos, de zenei értelemben mégiscsak egy csodálatos korszak utolsó időszakának egyik legértékesebb zenei lenyomata.

Túrisas