Most tényleg az van, hogy amíg Tartuffe nem limitálja a cikk/rovat/hó számot, nem lesz leállás. Lapozgatom a CD-ket és úgy érzem, hogy a zeneművészettel szembeni vétek, ha nem szolgáltatok igazságot egy-egy régebbi megjelenésnek, amely valamiért nem kapta meg a neki járó elismerést.

Az tiszta sor, hogy szinte valamennyi Scorpions lemez időtlen klasszikus, amelyik meg nem az, az meg nem is bukkanhatna fel itt a rovatban, merthogy nem mesterremek. Ugye emlékszünk még a fekete-fehér borítós rettenetre, amely "Eye II Eye" címmel jelent meg az ezredforduló előtt? Tudtok róla akár egyetlen dalt is mondani?

No, de itt most dicső dolgokról beszélünk, márpedig az összes korai Scorpions mai füllel is hibátlan anyag. Nem állítom, hogy objektíve jobbak, mint a Matthias Jabs gitáros belépése után kiadott lemezek, de nekem jobban a szívemhez nőttek, ami részben Uli Jon Roth gitárosnak is köszönhető.

Uli Roth zenei univerzuma kevésbé steril, van benne pszichedelikus space rock-elszállás, Hendrix-szerű nyers zabolátlanság, de a dolog abszolút hiteles és önazonos, akárcsak Hendrix esetében, nála is azt érezzük, a hangszere valahogy a létezésének feltétele, mintha ő és a gitár elválaszthatatlanul összetartoznának. Amúgy van is egyfajta folytonosság, hiszen Roth felesége az a Monika Dannemann lett, aki Hendrix barátnőjeként együtt volt vele a gitáros halálakor is.

1978-ban jutott oda Roth, hogy a továbbiakban szólóban tud igazán kiteljesedni, ami egy Meine/Schenker domináns szerzőpáros mellett érthető törekvés egy kreatív muzsikus részéről. Békés elválás történt, új gitáros érkezett, ami innentől már történelem. Roth pedig végre a saját világában alkothatott és egészen biztos vagyok benne, hogy soha, egyetlen percre sem bánta meg a döntését. 1980-ban jelent meg második szólólemezeként a "Fire Wind", ami a legkevesebb, hogy szenzációs, de sajnos nem túl ismert anyag. Az Ule Ritgen (basszus) és Sidhatta Gautama (dob) közreműködésével készült felvétel, a tízperces, kicsit elszállós "Enola Gay" dalt leszámítva egy kompakt, nem elnyújtott kompozíciókból összeállt dalcsokor. Vérbő hard rock, szenzációs gitárjátékkal, dallamokkal. 1980-ban még nagyon nem volt megszokott a "sweep picking", erre majd négy év múlva csodálkozik rá a világ (Yngwie J. Malmsteen's Rising Force - 1984), de ez Ulit kevésbé zavarta, mert már itt is van tökéletesen kipengetett arpeggio. De ez tényleg csak csupán apró érdekesség, ez nem gitárhős lemez, illetve nagyon is az, de nem abban az értelemben, ahogyan ez beépül a köztudatba majd az évtized második felében. Itt a dalok, az ének és a gitár még elválaszthatatlan egységet alkotnak. Igen, az énekről talán még nem volt szó. Roth hangja teljesen egyedi, kicsit rekedtes és nem túl nagy tartományokban mozog. Én ezt a zenét képtelen lennék más hanggal élvezni, de lehet, hogy sok embernek elsőre szokatlanul hat. Oly régóta hallgatom őt, hogy már nem tudok objektív lenni a kérdésben.

Akárhogy is, erre a lemezre kerítsetek sort, szegényebb lenne a rockzene nélküle!

Túrisas