A korábban bemutatott Vardissal és Warranttal ellentétben ez az angol zenekar lehetne jóval ismertebb is. Ők nem oszlottak fel két-három lemez után - '81 és '92 között a kor szokásainak megfelelően közel évente kiadtak egy új albumot. Sőt, 2001 óta újra aktívak, utolsó CD-jük 2016-ban jött ki. Fiatalabbak mégis maximum annak kapcsán találkoztak a nevükkel, hogy a Blind Guardian feldolgozta egyik számukat.

Inverz a pályafutásuk abban a tekintetben is, hogy míg a '70-es évek végén alakult bandák a korszellem által diktálva fokozatosan metalosodtak (általában), ők - a széllel szemben pisálva - a kezdeti időszakuk után elkezdtek dallamosodni. 1983-tól nagyjából a Magnum stílusában muzsikálnak, klasszikus, helyenként kicsit progresszívba hajló hard rock vonalon mozogva.

Itt azonban nagyon elkaptak valamit, ami a hozzám hasonló metalfejeknek csemege lehet. Ezen a korongon a szintetizátor még csak színesít, a történet egyértelműen az ének-gitár duóról szól. A lendületes, már az "új hullámot" idéző, iker-gitáros riffekre bluesban fogant klasszikus szólók és elképesztően erős énekdallamok érkeznek.

Bár a zene általánosságban nem lép túl az UFO és a Uriah Heep keménységén (lemezen legalábbis, élőben inkább a kortárs Saxon ugrik be), mégis van benne egy modernebb stich és nem kevés színpadiasság is, behozva ezzel kicsit az okkultizmust a képbe, amúgy Black Sabbath módra – a Tecsőn fellelhető az album turnéjáról készült videó, érdemes csekkolni. Összességében a produktum engem így az első két Ozzy korong világára emlékeztet, már csak azért is, mert Dave Hill sem egy nagy terjedelmű, klasszikusan iskolázott énekes, de fanatizmusa, érzelemdús előadásmódja mégis eladja egyedi stílusát.

Ezt a párhuzamot erősíti a tematika is: a dalszövegek az emberi természet sötét oldalával foglalkoznak, az őrület központi téma (lásd még: "Diary Of A Madman"). Ezt különösen hitelessé teszi az, hogy úgy érzed, a csávó – ahogy nyilván Ozzy is – pontosan tudja, miről énekel.

Szóval itt egy lemeznyi korai heavy metal a legjobb fajtából. Átmenet a hard rock és a nehéz fém között, az előbbi öregurassága és az utóbbi karcossága, kezdeti technikai bizonytalanságai nélkül. Különleges album ez, nagyon fogós melódiákkal, sötét tematikával, egy karizmatikus frontemberrel, és – bár Les Hunt nem említhető egy napon Randy Rhoadsszal, de mégis - egy klasszikus kiállású kemény rock "gitárhőssel".

Kotta