Warrior Path: The Mad King (2021)

warriorpaththemadking.jpgKiadó:
Symmetric Records

Honlap:
www.warriorpath.bandcamp.com

Megmondom őszintén, szinte könnyek szöktek a szemembe, mikor a számomra teljesen ismeretlen Warrior Path – micsoda true név! – zenészei között felfedeztem a jobb sorsra érdemes Daniel Heimant, akinek tulajdonképpen egyetlen szerzeménnyel – Highlander – sikerült beénekelni magát az epikus heavy metal legnagyobb előadói közé, ráadásul úgy, hogy egyben képes volt megalkotni a skandináv power szigorúbb hangvételére szakosodott archetípusát, a Heedet is.

Sajnos e bámulatos tehetség, akinek hangi adottságai mellett remek dallamérzéke is van, egy szűk rajongói rétegen kívül nem igazán ismert, és hát az aktivitással is vannak kisebb problémák, aminek okáról sajnos nem tudok beszámolni: Ronnie Romerohoz hasonlóan bármilyen euro-power produkciót képes lenne elvinni a hátán – illetve a hangszálain –, és ha a helyben maradás helyett a vándorlét nehézségeit választaná, minden bizonnyal amolyan underground csodának nőné ki magát. (Talán csak egy elvetélt próbálkozásáról tudok, mégpedig a Dragonforce meghallgatásáról; mondanom sem kell, hogy produkciójával lemosta a jelenlegi, amúgy tehetséges énekest – az persze örök rejtély maradt miért is nem választották be a döntésre jogosultak az extrém speed metal extrém sikolykirályának.)

De hagyjuk is abba a kesergést, jelen album ugyanis már második a sorban az együttes diszkográfiáját tekintve, és jóllehet, a debüt annyira underground mélységekben mozgott, hogy még a mi kukázó kedvünk ellenére is sikerült elsikkadnia, a teljesítmény megérdemli, hogy legalább egy magyar kritikai oldal dicsérje be őket az ismertségbe. (Azt azért hozzá kell tenni, hogy Heimanon kívül egy másik, jóval ismertebb arc is tagja, sőt producere a csapatnak: Bob Katsionis, aki szokásától eltérően nemcsak a billentyűkért, de a gitárért és a basszusért is felelősséget vállalt – ráadásul nem is rosszul, kinyilvánítván a metal világnak, hogy újabb többoldalú talentumról sikerült a leplet lerántani.)

A lényeg persze a zene: hát az bizony a true jelleg ellenére több forrásból is táplálkozik. Az alap természetesen a Lost Horizon-féle hagyományos fém, jó bő acélfolyamra eresztve, amibe szervesen illeszkedik az Iron Maiden epikus dimenzió-teremtése, és nagy meglepetésre a szintén underground csodaként számon tartott While Heaven Wept instrumentális hömpölygése. A hangulatos "Intro" egyébként már jelzi, hogy a dallamok főszerepet fognak játszani, úgy melegítve be a hallgatót, ahogy a barbár melegíti be az izmait ütközet előtt: a csapat igazából ebben a szűk három percben összefoglalja az egész albumot, olyan trailert adva, amire minden filmrajongó száját megnyalva várja az aktuális blockbustert.

A lemez első száma mintha az "Intro" folytatása lenne, de aztán beindul a gőzhenger, és Heiman védjegyszerű csatakiáltásával máris elkezdődik a faaprítás, azokkal a jellegzetes refrénekkel, melyeknek gyökere még a Lost Horizonig nyúlik vissza. Az első epikus megállót aztán a "Don't  Fear The Unknown" folkos dallamai jelzik, majd a jellegzetes Iron Maiden-szerű galopp megadja a folytatás minőségét, teret hagyva az ének és az instrumentális betétek váltakozásának, amiben ott leledzik az együttes minden ősforrása, példaképeik szellemisége.

Az "Avenger" és a "Last Tale" eredete valahol a kultikus "Highlander"-ben keresendő – a  vokális részben nem maradhat el Heiman óózása, ami egy más színtéren ciki, de itt igazán helyénvalónak tűnik. A While Heaven Wept-féle hangulati varázs aztán a "Savage Tribe"-ban hömpölyög elő, olyan áradattal borítva el a hallgatót, amiből csak Heiman hangja húzza ki a már-már fuldokló rajongót.

A lélegzetelállító dallamok és sikolyok kettőse az "Out From The Shadows"-ban reprezentálja ismét az epikus mesélő kedv és a csata előtti izgalom kettősét, hogy aztán a "Neverending Fight"-tal mutassák meg a végtelen harc szépségét és fennkölt komorságát. Öröm az örömben, hogy lemezt nem pusztán Heiman miatt lehet szeretni: ez a hangulatteremtési képesség  kis képzavarral élve megáll a saját lábán is, és ha a stílus doyenje, a jelenleg alkotói válságát élő David DeFeis csak a felét birtokolná a nyújtott produkciót varázsoló zenészek tehetségének, egy ismertebb körrel tudnánk bizonyítani, hogy létezik művészi köntösbe öltöztetett indulós-epikus csatametal.

Garael

Címkék: lemezkritika