Ahhoz, hogy valami elfelejtett mesterremek legyen, ugyebár kell(enek) mester(ek), meg valami balszerencsés körülmény, ami miatt elfelejtődik a mesterremek. Nem nagyon akarom megfejteni, hogy itt mi történt, valójában nem is tudom, de az biztos, hogy mind a névadó projektgazda, mind az énekes Nils Patrik Johansson sokkal ígéretesebb utat is bejárhatott volna, ha csak önmagában a fentről kapott zenei talentumokat nézem. Noha mindkét név ismert a szakmában, ráadásul Nils Patrik Johansson az Astral Doors debüttel elég nyomatékosan be is köszönt a színtérre, kicsit talán Ronnie Romerohoz hasonlatosan, de amíg utóbbi, karcos és erős Dio-jellegű hangjával eléggé be is dolgozta oda magát, Johansson hasonló adottságokkal megrekedt a középmezőnyben és mára elég véleményes, beszürkült produkciókban bukkan fel zenekarokban, szólóban egyaránt. Andersson (Majestic, Time Requiem) hasonló cipőben jár, bár virtuózként kétségtelenül nevet szerzett ő is, a hórihorgas svéd leginkább a leértékelt lemezek első számú billentyűs-virtuózaként bukkan fel.

Ennek a megjelenésnek is a folyamatos és megalázó mértékű leárazás keserű kenyere jut(ott) osztályrészül, pedig neoklasszikus prog-power stílusban sikerült elementárisat alkotniuk. Töltelékdalok és üresjárat nélkül jönnek az arcunkba a hibátlan kompozíciók, óriási dallamok, egyenesen a Dio-iskola eminens osztályából, elképesztő hangszeres szólók, korrekt megszólalás. Ha az amúgy magabiztosan, sőt túlzás nélkül abszolút virtuóz módon gitározó Magnus Nilsson nem is ér fel Michael Romeo zsenijéhez, megkockáztatom, és vállalom is a kijelentés súlyát, hogy az "Astral Episode" a legtöbb Symphony X lemez mellé odatehető minőségben. Igen, tudom, hogy mit beszélek.

Az első lemez is remek, annak ráadásul még Csörsz Zoltán dobos személyében magyar közreműködője is volt (itt már Andreas Bobjer dobol fifikásan és hibátlanul), de az "Astral Episode" az igazi telitalálat. Ha bejön a stílus, azonnal csapjatok le rá, ha még nem futott ki a készlet, mert pénzt nem nagyon kérnek érte…

Túrisas