Amikor megszületett a fejemben a gondolat, hogy - ha eredetileg nem is ezzel a címmel - rovatot kellene indítani a méltatlanul elfeledett, vagy éppen már megjelenésük idején durván alulértékelt lemezekről a történelmi igazságszolgáltatás jegyében, még fogalmam sem volt, hogy valódi bejegyzéscunamit indítok el, olyan kiégett vagy önkéntes belső emigrációba vonult "kollégákat" reaktiválva ezzel, mint Túrisas és Kotta. Ez nem várt és örvendetes fejlemény volt, még akkor is, ha az eredeti koncepció - úgy érzem - időközben némileg átalakult, helyesebben mondva kitágult. Ez nem baj. Olyannyira nem, hogy most én is egy olyan lemezről fogok írni, amelyik nem totálisan elfeledett, talán nem is etalon értékű mestermunka, mégis érdemes a méltatásra, a nagyobb figyelemre - még 32 év után is.

32 év! Ez viccnek tűnik, de nem az. A bostoni Extreme bemutatkozó lemeze tényleg 32 éves. Bár annak idején valamiért a reakcióm nem annyira lelkes, mint inkább kimért, de méltányoló volt, objektíve az Extreme - természetesen az Aerosmith után - Új-Anglia legnagyobb ajándéka a hard rock/heavy metal világnak. Ugyanakkor, ha valaki azt hallja: Extreme, azonnal az "Extreme II: Pornograffitti" (1990) jut eszébe, meg az olyan MTV-s megaslágerek, mint a "More Than Words" és a "Get The Funk Out". Az A&M Records gondozásában megjelent "Extreme" nem volt igazán sikeres, világszerte mindössze 300.000 példány kelt el belőle, míg a "Pornograffitti" a Billboard 200-as listán a 10. helyig kúszott, egy éven belül dupla platina album lett, és 2 milliót adtak el belőle! Nem csoda, hogy az első album azóta is szerényen, szinte észrevétlenül húzódik meg a '90-es évek elején elért sikerek hatalmas árnyékában.

De ez - kérem szépen - teljességgel méltánytalan! Tény, hogy az "Extreme" nem szól olyan jól, mint a két klasszikus (Pornograffiti, III Sides To Every Story); tény, hogy itt még nem találtak teljesen a saját hangjukra, de azért megvan itt minden lényegi tulajdonság, hősies erény, ami őket később szupersztárokká tette. Nuno Bettencourt nem gitározott kevésbé briliánsan (a "Smoke Signals" szólóját kizárólag térdre ereszkedve tudom meghallgatni!), Gary Cherone dallamérzéke nem volt fejletlenebb, az együttes nem tolta gyöngébben - még élőben sem - a Queen által ihletett módon kidolgozott kórusokat, s már itt megmutatkozott, hogy az akkoriban divatos hajmetál topikus közhelyeitől igyekeztek elrugaszkodni. Laza értelemben véve, az "Extreme" is konceptlemez, szövegeiben a gyermekkor élményeit: örömeit, bosszúságait, szorongásait, kalandjait dolgozza föl.

A borítón a muzsikusok még a kötelező sportcipős, szakadt farmeres, fejpántos, bongyolított/tupírozott hajú imidzsnek megfelelően jelennek meg, még zeneileg is fölfedezhető néhány tipikus glam-elem. A lemezt indító "Little Girls" pl. lehetne Poison nóta is (már ha C.C. DeVille valaha tudott volna úgy gitározni, mint Bettencourt), a "Wind Me Up" inkább a Mötley Crüe-ra hajaz, a "Mutha" pedig egyértelműen - főleg a szóló miatt - Eddie Van Halen géniuszát idézi. Ellenben az olyan dalok, mint a "Teacher's Pet", a "Big Boys Don't Cry" és a "Smoke Signals" már megelőlegezik a "Pornograffiti" funkos "csavart labdáit", a "Rock A Bye Bye" pedig már mintha a "III Sides To Every Story" majdnem proresszív kikacsintásainak lenne az előíze. Brutálisan jó album ez, na! Bettencourt pedig már itt világszám! Ahogy Brian May nyilatkozta egyszer a "Get The Funk Out" szólójáról a rá jellemző alázattal: "Amit ez a srác művel, mérföldkő a rocktörténelemben - ezt soha, de soha nem tudnám eljátszani."

Tartuffe