Gyere, őrült, gyere, őrült, névsorolvasás! A névsor pedig: Jeff Scott Soto, Howie Simon, Marty Friedman, Doug Aldrich, Reb Beach, Jeff Wattson, Kee Marcello, Pete Lesperance, Stevie Salas, Richie Kotzen, Mattias Eklundh. Nem gyenge, mi?

Ken Tamplin (ex-Joshua) amerikai énekes-dalszerző és gitáros (de még milyen jó gitáros!), aki mostanra már tekintélyesre duzzadt diszkográfiával, a '80-as évektől folyamatosan jelen van az amerikai dallamos színtéren. Ha jól emlékszem, turnézenekarában még Szekeres Tomi is gitározott, amikor még úgy nézett ki, hogy Tamásnak is beindul a nemzetközi karrier, de később mégis inkább Molnár "Elefánt" György mellett találta meg a számítását, ehhh…,  -  ezt jobb, ha hagyjuk is, csak ideges leszek. Tamplin tehát elviekben jókor (hair metal korszak aranykora) volt jó helyen (Los Angeles), szupersztár mégsem lett, noha szakmai respektje megkérdőjelezhetetlen, nem véletlen nyitottam a recenziót a lemezfelvételre felsorakozott zenésztársakkal.

A képlet voltaképpen egyszerű, Tamplin írt egy rakat (szám szerint 18) tipikus amerikai melodikus hard rock nótát, melyeknek felvételére elhívta a cimboráit, zömében gitárosokat és a lemezhez csomagolt DVD tanúsága szerint remek hangulatban fel is rántották, láthatóan nagyobb rágörcsölés nélkül. A lemezt megfejteni nem szükséges, pontosan annyi és az, amire az eddigi leírásból számítani lehet: feelinges, hatputtonyos melodikus rock, a világ-elit reprezentánsaival. A színvonal egységesen magas, de a "Story Of Love" és a "Falling Houses" egy igazságosabb világban sláger is lehetett volna. Mivel azonban a világ nem igazságos, nemcsak ez a két nóta, de az egész lemez totál feledésre ítéltetett. Most ugyan nyomtam az orcájára egy csókot, de illúzióm nincs, nem rázom fel vele a népeket (Wake The Nations...). Kotta majd talán lecsekkolja, esetleg meg is dicséri, de ennyi. A lemez tovább alussza majd örök álmát a rock-univerzum ismeretlenségében.

Túrisas