Megoszlanak a vélemények arról, hogy létezik-e egyáltalán olyan, hogy német humor. Jómagam, néhány Edguy koncert után, hajlok arra, hogy vannak köztük is vicces figurák. S hogy jön ez ide? Alább kifejtem.

A német Tyrant bemutatkozó albumán az egyik számra egy női orgazmus lett rákeverve. Éppen úgy, hogy ha jól megdörrented a cuccot (márpedig megdörrentettük), akkor a kamaszfiúk szobájából igen élethűen szűrődnek ki azok a hangok, amiket egy szülő sosem akar hallani. Másnap aztán édesanyád zavartan néz félre a reggelinél, fater pedig mintha büszkén feszítene. Kérdezni nem mernek. Német humor…

Na, de nem ezért szeretjük őket, hanem az arcba mászó, direkt, egyenes teuton metaljukért. Tíz darab kvázi himnusz sorakozik fel frontális támadásra a korongon, pöpec riffekkel és olyan verzékkel, amiket öt sör után is könnyedén beleüvölthetsz a rockkocsma káoszába. Sőt, éppen akkor. A szövegek ennek megfelelően nem nyúlnak túl egy fiatalember életkori sajátosságként elkönyvelhető fókuszán: "Wanna Make Love", "Making Noise And Drinking Beer", "We Stay Free" – néhány a dalcímek közül.

'84 és '88 között négy nagylemezt hoztak ki, és nagyjából tartották a színvonalat. Miért nem emlékszünk rájuk mégis többen (ahogy az akkor berobbant hasonló bandákra – Running Wild, Helloween, Stormwitch, Mad Max, Grave Digger, Sinner, Avenger/Rage stb. – igen)? Egyik hátráltató tényező egész biztosan a nagyfokú hasonlóságuk az Accepthez. A zenei világ ugyanaz, de még a ráspolyos hangú énekes is stimmel. Hoffmannék eddigre viszont már túl vannak a "Breaker"-en, a "Restless And Wild"-on és a "Balls To The Wall"-on is, ez behozhatatlan előnynek tűnik.

A másik, hogy a pozitív példaként felsorolt zenekarok tulajdonképpen máig aktívak, többé-kevésbé folyamatosan jelen voltak a színtéren – ők ezzel szemben feloszlottak '90-ben. De hogy utóbbi ok, vagy okozat, azt nem tudom megítélni. (Talán a Gravestone volt még hasonlóan elkallódott tehetség, lehet, róluk is írok majd egyszer.)

Szóval, abban megoszlanak a vélemények, hogy létezik-e germán humor, de abban egységes az iszapszemű rockerek álláspontja, hogy a Tyrant rövid fennállása alatt minőségit gurított. Hogy mégsem jutottak sokra, az nem a zene színvonalában keresendő.

Kotta