Kiadó:
Epic Records

Honlapok:
www.barrygoudreau.com
facebook.com/barrygoudreau

Már hogy ki? Hogy mondod? Az meg kicsoda? - lelki füleimmel (ha lelki szemek vannak, akkor miért ne lennének lelki fülek?) szinte hallom az értetlenkedő kérdéseket. Ha létezik méltatlanul elfeledett muzsikus, akkor az Barry Goudreau. Ezért voltaképp jogosak az ilyen és hasonló kérdések, illik is néhány szóval irányba állítani az olvasót. Emlékszünk még a Bostonra, erre a rádióbarát, zeneileg mégis összetett, már majdnem progresszív csoportosulásra? Itt, Európában nem szereztek kultikus státuszt maguknak, Amerikában ezzel szemben a zenéjük, főleg a bemutatkozó örökzöld slágergyűjteményük (Boston) a mai napig hivatkozási alap, napi szereplő a rockrádiókban.

Miután a 20 millió példányban eladott 1976-os debütációval szinte szó szerint rárúgták az ajtót a zeneértő amerikai közvéleményre, a klasszikus értelemben vett Boston mindössze még egy albumot volt képes megalkotni (Don't Look Back, 1978), amivel már nem tudták hozni a korábbi sikereket, a csapat pedig annak rendje-módja szerint szét is hullott (hogy azután más fölállásban, de sokkal gyöngébb teljesítménnyel 40 év alatt mindössze 4 albumot szenvedjen ki magából). El kell ismernünk, hogy a Boston nem volt tipikus jelenség; tudniillik nem zenei karrierben gondolkodó éhes tizenévesek hívták életre, hanem javarészt egyetemi diplomával, jól fizető civil állással rendelkező értelmiségiek.

A formáció atyja, Tom Scholz a nagy presztízsű MIT-n (Massachusetts Institute of Technology) végzett, majd a Polaroidnál volt formatervező mérnök, a muzsika csak amolyan hobbi volt számára. A Boston eredetileg nem is zenekar volt, hanem egyfajta projekt, amelynek (szerzői-kreatív) magját a kényszerűségből hangmérnöki szerepet vállalt Scholz, a Bostoni Egyetemen geológiát hallgató gitáros, Barry Goudreau és az egészen egyedi hanggal megáldott énekes, Bred Delp alkották. A majdnem 10 éven át készülő "megahit" bemutatkozást követően, a folyamatos turnézás és a kiadói nyomás megroppantotta a zenészek, főleg a már-már betegesen perfekcionista Scholz munkakedvét, a zeneipar iránti bizalmát. Scholz hajlamos volt arra, amit angolul "overproducing"-nak neveznek: évekig ült egy nótán, újra és újra átírta a számokat, házi stúdiójában hosszasan mókolt a számtalan sávval kövérre duzzasztott soundon.

A kiadó és a menedzsment által sürgetett második lemez nem lett sem olyan sikeres, sem közel olyan jó, mint az elődje. Ennek - szerintem - egyik oka az volt, hogy Scholz zsarnoki módon teljesen átvette az irányítást immár a zeneszerzés fölött is, a Goudreau által megírt nótákat nem volt hajlandó fölhasználni az új anyaghoz. Bár a stúdióba zárkózott és egyre inkább kiábrándult vezér bejelentette, hogy egyelőre nem akar új lemezt, és mindenki szabadon foglalkozhat saját projektjeivel, amikor Goudreau összeállt Delppel és a banda dobosával, Sib Hashiannel, hogy elkészítse első (és egyben utolsó) szólólemezét, Scholz megsértődött. A Kiadó ugyanis úgy reklámozta Goudreau albumát, mint ami már "majdnem Boston".

A Boston sikertörténete ezzel véget is ért, Goudreau és Delp kiléptek a bandából, Scholz pedig egyedül azóta sem volt képes az első albumhoz méltó folytatást megszülni. Goudreau lemeze ugyan elnyerte a kritikusok elismerését, de kereskedelmileg nagyon gyöngén teljesített. Mai füllel hallgatva is az a benyomásom, hogy Scholz makacs elzárkózása elhibázott volt, mert ez az album kifejezetten jó, sőt a dalszerzés szintjén jobb, mint a "Don't Look Back", vagy ami azóta megjelent Boston néven (itt biztos lesz olyan, aki vitába száll velem).

Tény, hogy Goudreau szólólemeze nem szól olyan rétegzetten, nincs benne ezernyi gitár-, billentyű- és éneksáv, a dalok is egyszerűbb szerkezetűek, de laza rock n' roll lemezként kiválóan működik, és azt bizonyítja, hogy Scholznak szüksége lett volna Goudreau kivételes dallamérzékére (mint ahogy Goudreau is profitált volna a megalomán Scholz produceri maximalizmusából).

Gyanítom, hogy a dalok többsége még a Bostonnak készült: a lemezt indító "Dreams", a "What's A Fella To Do?", vagy a "Cold Cold World" simán beleférnek ebbe a kategóriába, bár azt is el kell ismerni, hogy egyik-másik direktebb hangvételű szerzemény (pl. Hard Luck, Life Is What You Make It) kilógott volna a Boston profiljából. Egyedül a már érezhetően '80-as éveket elővételező "Leavin' Tonight"-ot tartom halovány próbálkozásnak, de lehet, hogy csak azért érzem így, mert ez Fran Cosmo dala (ő is énekel benne). Megjegyzem: Fran Cosmo később a Boston énekese lett.

Ez a mindössze kb. 33 perces album szerintem méltánytalanul merült szinte teljes feledésbe, főleg úgy, hogy bizonyos értelemben rocktörténelmi mérföldkőnek számít: gyakorlatilag megásta a klasszikus Boston sírját, és megmutatta, hogy milyen lehetett volna egy szorosabb, kooperatívabb szellemű egységként működő Boston. Sajnos Goudreau már sem az Orion The Hunterrel, sem az RTZ-vel, sem a Delppel közös albumával nem tudta igazán kivívni a kritikusok elismerését és a nagyérdemű tartós érdeklődését. Hűséges zenész- és szerzőtársa, Delp 2007-ben öngyilkosságot követett el (utolsó közös fölvételük ITT meghallgatható), Goudreau azonban szerencsére megmaradt az aktív zenélés mellett: a Barry Goudreau's Engine Room nevű formációval az idén is adott ki új albumot (The Road).

Tartuffe