Kiadó:
Frontiers kiadó

Honlap:
www.facebook.com/DurbinRock

Azt hittem, több mint 30 évnyi zenehallgatás után már nem nagyon tudnak meglepni kedvenc stílusaim panteonjában, erre jön az American Idolból és a Quiet Riot legutóbbi két albumáról ismert James Durbin, aki – feladva a leckét – egy olyan stíluskavalkáddal kényszerített az állam keresésére, amiben ott van a Tony Martinos Black Sabbath monumentalitása, az amerikai hajbandák lazasága és dallamossága, a Judas Priest metalos agressziója és King Diamond gonoszkás sikolyüzenete. Nem rossz, ugye? – bár így első hallásra akár egészen balul is elsülhetett volna a dolog, ha a főhős csak paraszthajszállal kevesebb tehetséggel rendelkezik. Durbin azonban nem hiába mutatott eddig is remek formát, a lemezzel bizonyította, hogy adottsága zsigeri, és teljesítményének színvonalát akkor is prezentálni tudja, ha egymástól igencsak eltérő zenei világokat kell egységben kezelni.

Ugyan a stílusok vegyítése már rég nem újdonság, de én bizony többször is találkoztam olyan eredménnyel, mint amilyet a lekváros pacal tud nyújtani: a különböző hatások szinkronba terelése külön készséget kíván, hogy a sokszor egymással ellentétben álló komponensek is úgy formálódjanak egymásba, ahogy a keleti filozófiák jin és jangja. Durbin szerencsére vagy sokat tanulmányozhatta a taoizmust, vagy pusztán príma készsége van a zenei boszorkánykonyhában a megfelelő elemeket összevegyíteni – az eredmény pedig magáért beszél, illetve zenél.

Az perszer igaz, hogy a teljesítmény nem pusztán hősünk érdeme: a gitárok alapjait ugyan ő maga játszotta fel, de a szólókhoz egy rakás haver adta a muníciót, aminek a már említett tehetség révén nem töredezettség lett a vége, az anyag koherenciáját nem törte meg a majd fél tucat vendég játéka, sőt! Hallgasd csak meg a "The Sacred Mountain" felépítését, ami egyszerre tartalmazza a nyolcvanas évek brit metal riffelését, a könnyedebb amerikai hard rock laza szólózását és a progresszívebb stílusok dallamvezetését, mindezt megtoldva a Dickinson/Halford iskolát kitűnőre abszolváló énekes penge vokáljával: nem hiszem, hogy van még olyan, az említett érában szocializálódott öreg iszapszemű rája, akinek nem kezd el lobogni a megmaradt rőzse a fején, és nem fog neki a léggitár formagyakorlatok egyikének, vagy másikának.

A dalokból pedig – a néha diamondi gonoszkodás ellenére – süt a zene optimizmusba oltott szeretete és az a játékosság, amit csak nagyon kevesen képesek paródiába fulladás nélkül prezentálni. A "Necromancer" címe ellenére is olyan hatást kelt, mintha egy kuplét oltottak volna folyékony fémbe, talán nem véletlen, hogy a dal riffjéhez hasonlót valamelyik  Dewin Townsend albumon hallottam – ő az egyike azon zenészeknek, akik képesek úgy őrültet játszani, hogy abból valami zseniális születik a végére –, a dallamos gitárszólót pedig akár Satriani is játszhatta volna, valahonnan a "Surfing With The Alien" tájékáról.

A lemez nagy erénye, hogy végig egyenletes adagolással szolgáltatja a csemegézni való pillanatokat, ráadásul olyan könnyed hirtelenséggel, hogy még meglepődni sincs idő – de éppen ez a jó az egészben. Régen hallottam már olyan zenét, ami ennyire nekem szólt, összegyúrva mindent, amit szeretek a heavy metalban, vagy a hard rockban, és ami ennyire magasról tesz a kategorizálást istenítő kritikusokra, ráadásul olyan könnyedséggel, amitől képesek vagyunk elfeledni, micsoda munka zsúfolódik itt a tucatnyi szerzeményben. Lelket melengető meglepetés és eddig magasan az év albuma nálam a "The Beast Awakens", feledtetve kissé a kort, amiben megszületett, és amitől talán még kedvenc zenei műfajunk is megrogyott kissé. Még szerencse, hogy vannak Durbinhez hasonló zenészek, akik túl tudnak nyúlni az általános közhangulaton, kilátásba helyezve a bestia ébredésének végét és eltakarodását egy másik dimenzióba.

Garael