Kiadó:
H-Music Hungary

Honlap:
www.dalriada.hu

Van, aki azért legyint lekicsinylően a Dalriadára, mert szereti a népzenét, és bazárinak tartja ezt a fajta crossovert, és van, aki nem szereti a népzenét, ezért legyint a levegőbe, mert zavarják a muzikális alapokat alkotó folk motívumok. Kicsit emlékeztet ez a dolog az ismert Hofi viccre a nyúlról és a sapkáról, még szerencse, hogy az együttes is képes viccként kezelni az őket érő kritikákat, hasonlóan hozzám, aki öv alatti ütésnek érzi a Barbarot felhozni állandó példának: a két csapat célja, zenei építkezése, a felhasznált népzenei örökség, valamint az integráló progresszív rock és metal különbözősége nem hiszem, hogy kifejezhető minőségi tartalomban. A Fajkusz banda szerepeltetése, úgy gondolom, elég bizonyíték arra, hogy ha egy, a hazai népzenei érában elismert csapat nem tartja lealacsonyítónak a szereplést egy ilyen fém-cirkuszban, akkor nekünk se kelljen már kényelmetlenül érezni magunkat, ha tetszik, amit hallunk.

A Dalriada pedig formában van, még a pandémia ellenére is, és jóllehet a cím is arra utal, hogy a lemeznek már jóval korábban meg kellett volna jelennie, ezekben az idegeket cincáló, frontgazdag tavaszi időkben is jogosultsága van a kifejezett hangulatnak, aminek a jelenlegi dallamok is egyfajta optimista kicsengést kölcsönöznek, ráadásul a gitárok lehangolása olyan fémes ízt adnak a daloknak, ami eddig ilyen hangsúlyozott formában nem volt sajátja az együttesnek.

Azt persze sajnálom, hogy eddig a fúvósokért felelős Csete Ádám már nem tagja a társulatnak – a Rákóczi zászlajából fájdalmasan hiányzik a tárogató – ám az autentikus hangszerek talán még sosem integrálódtak ilyen szervesen a hagyományos metal hangzásba, mint most, mikor az együttes tulajdonképpen 10 kompakt slágert rakott le az asztalra, amiből a kezdő és záró etap ugyanannak a dalnak kétfajta értelmezésben törtnő prezentációja. (A sláger-vonulat talán az "Örökség"-ben nyilvánul meg legjobban, ahol a hatásvadászatként is felfogható gyermekkórus "popularizálja" a hangzást, de hát inkább hallom ilyen környezetben a mögöttünk jövő nemzedéket, mint egy véres black albumon.)

Aki követte a Dalriada munkáját kísérő történéseket, az minden bizonnyal nem lepődik meg a hegedűből kirázott színvonalon, bár a címadó "Őszelő" doomos hangjaira még az is felkapja a fejét, akikben egy szakasznyi siratóasszony veszett el. A klipre játszott "Betyár altató" hasonló csemegékkel szolgál, az akusztikus indítással és a filmszerűen megfogalmazott zenei sorokkal, a "Huszáros" pedig a legtöbbünkben Petőfi örökségét is megvillanthatja, már persze a szövegre gondolva, mert a hangszeresek egy szintén meglepően modern ritmusképlettel lepik meg a hagyományos dallamokba belefeledkezett hallgatót.

A hangzás talán még sosem volt ennyire vokálgazdag: a Wisdomból ismert Nagy Gábor és a Tűzmadár egykori énekese, Schrott Péter olyan minőségi munkát végzett, amivel az egyébként ének terén sokat fejlődött Ficzek Andrást az eddig nem tapasztalt módon képesek kísérni, ráadásul a dallamok formája szinte kiált (bocs a képzavarért) a vastagabb megszólalásért.

A kritika nem lehet teljes a negatívumok említése nélkül: ilyet azonban nem találtam. A tökéletest a művészetben nem lehet elérni – illetve csak szubjektív értelmében létezik – így én sem akarok túlzásokba esni. Az "Őszelő" egy rendkívül jól sikerült album, amelyben a csapat minden erénye többszörösen is megnyilvánul, a hibáit pedig keresse az, aki a nyitó gondolatomban felvázolt csoportokba tartozik.

Garael