Gondoltam, ha már Észak-Amerikában kalandozunk (Cirith Ungol), akkor benézünk Kanadába is. Az Anvilt, a Voivodot, vagy az Annihilatort nyilván nem kell bemutatni, de az Exciter – gyanítom – jóval kevésbé ismert. Rengeteg a párhuzam pályafutásukat tekintve amúgy az Anvillel (ezeket megpróbálom alább kifejteni), azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy Lipsék végül is valamiféle rehabilitációban, utólagos elismerésben részesültek 2008-tól, az „Anvil! – The story of Anvil" c. dokumentumfilmet követően. Ezen film kapcsán ugyanis felkarolta őket a Metallica, és a rockerek egy fiatalabb generációjával is megismertették a zenéjüket, ők egyfajta reneszánszukat élik most ezért.

Kezdjük azzal, hogy a lokáción túl a stílus is ugyanaz: speed metal. Folytassuk úgy, hogy mindkét bandában zenész áll (jelen esetben ül) a mikrofonnál. Itt Dan Beehler, a dobos énekelt. A legfontosabb hasonlóság azonban mégiscsak az, hogy pályájuk kezdetén hiába hoztak össze mindketten alap- és remekműveket (atyaég, mennyire imádom a "Metal on Metal"-t és a "Forged in Fire"-t!), a kiadói bénázás és a gyakori tagcserék később földbe állították mindkét zenekart.

Bizomány, súlyos pénzeket fizettem ki a "Strength of Steel"-ért (Anvil, 1987, a "Forged in Fire"-t követő lemez), amit aztán maximum háromszor hallgattam meg. Valamelyik havernál talán a "Pound for Pound"-ba (1988) is belefutottam, de ezek olyannyira nem győztek meg (valljuk be őszintén, komoly csalódást okoztak), hogy a következő 20 évben nem áldoztam Anvil korongra. Akkoriban jól meg kellett gondolni milyen méregdrága nyugati LP-re vagy CD-re költötte az egyszeri keleti rocker a félretett zsebpénzét – elég volt egy botlás, és adott zenekar jó időre kikerülhetett a pixisből. Ehhez még szar lemezt se kellett feltétlenül csinálniuk, elég volt tagcserék (vagy kiadóváltás/belepofázás, jogi ügyek stb.) miatt eltűnni néhány évre. Ez az akkori (évente lemez és koncertek) tempóban már gondot okozhatott - a dajcsmárk másik albumra ment, volt alternatíva bőven, hiszen akkor robbant a színtér.

Valahogy így járt ez a trió is. Két remek album után (Heavy Metal Maniac – 1983, Violence & Force – 1984) másodszor is kiadót váltottak. A Music For Nations pedig egy kommerszebb hangzást erőltetett rájuk (Long Live The Loud - 1985). Majd tovább fokozta a bajt a gitáros (John Ricci) kiválása. Az új húrnyűvő technikailag nyilván jobb volt (Unveiling the Wicked – 1986), de valószínűleg éppen ez ölte ki a zenéből a spontaneitást, a korábban meglévő ék egyszerűség naiv báját.  Kábé éppúgy nem fogadta el ezt tőlük a vaskalapos fémközösség, ahogy a Motörhead sem tudta átvinni Brian Robertsont. Pedig az "Another Perfect Day" és az "Unveiling..." is teljesen okés lemezek amúgy.

De még ez sem volt elég, tetőzték - a következő korongon elvették a mikrofont Beehlertől, jött egy új frontember. Nem is mondom tovább, ezután periodikusan hol feloszlottak, hol újjáalakultak, mindig más felállásban, így hiába adtak ki CD-ket 3-4 évente egészen 2010-ig, a '90-es évektől már a kutya se volt kíváncsi rájuk. Amúgy itt is van párhuzam: Lips sem adta fel, zenei klíma ide, vagy oda. Egy fanatikus csóka (esetünkben a közben visszatért Ricci) csak azért is végigküzdötte a válságos éveket.

Nem véletlenül emlegetem amúgy az Anvilt és a Motörheadet, zeneileg e kettő között voltak valahol félúton – néhol már szinte punkosan egyszerű, de hatásos és lendületes riffekkel operálva. A dob itt is fontos szerepet játszik (lásd még: Robb Reiner), nagyon erőteljes a játék és a sound, élmény hallgatni ahogy Dan kíméletlenül püföli a bőröket (trióknál eleve fontosabb talán minden hangszer). Ráadásul egészen faszán énekel mindemellett (ez a stílus határain, követelményein belül értendő), a nagy hupákolásban nem vesznek el – legalábbis a szükséges mértékben megvannak – a dallamok.

Szóval amikor éppen egyenes, erőteljes muzsikára vágysz (van ilyen… – nálam például az egyetlen biztos pont a telefonomon a "Best of Motörhead"), akkor simán előkaphatod valamelyik korai Excitert. Már csak egy dokumentumfilm hiányzik, hogy teljes legyen a kanadai párhuzam. Vállalkozó kedvű filmes-metálos csak van még Sacha Gervasin kívül?!

Kotta