Gondolkodom azon, mennyit időzzek a NWOBHM kezdeti időszakában, mert sok jó és relatíve alulértékelt lemez született abban az érában, még ha némelyik zenekar nem is teljesen ismeretlen. Különösen igaz ez ránk, "mi, magyarok" akkoriban kimaradtunk a pezsgésből, így még az idősebb metalosok sem ismerik feltétlenül ezeket mind, a fiatalabb generációról nem is beszélve. Ahogy korábban is fejtegettem, sokan lemorzsolódtak útközben, és gyakran nem a zenei teljesítmény volt ennek az oka. Sokkal inkább látszik kirajzolódni egy olyasfajta trend a '80-as években, amely egy berobbanó szcénáról és a takonyra rácuppanó gyöngytyúkokról (értsd, nagyobb kiadók) szól.

Az áhított lemez-szerződéssel ugyanis legtöbbször jött a feketeleves is: belepofázás a zenekar felállásába, hangzásába, kinézetébe is akár, belekötés a névbe (lásd Satan) stb. A lelkes, amatőr tinédzsereket pedig elkapta a kezdeti sikerek heve, el is szálltak kicsit talán, volt aki túltolta a bulit, de mindenképpen elvesztek a vaskos szerződések, jogi kötelezettségvállalások és a kirendelt producerek-hangmérnökök dzsungelében. Nem minden zenekar olyan szerencsés, mint az Iron Maiden, ahol volt egy egyértelmű művészeti főnök és egy profi menedzser, akik irányban tartották az események folyását.

Ilyesmi zenekar a Diamond Head is, akik annak ellenére nem lettek sem egy Maiden, sem egy Def Leppard, hogy a mozgalom - kétséget kizáróan - egyik alapkövét rakták le ezzel az albummal. De még csak egy Saxonhoz hasonló karriert sem tudtak összehozni. Igaz ugyan az is, hogy a korong csak utólag nemesült fel a Kossuth-díjra, megjelenése idején a kutyának se kellett. Végül a zenekar jelentette meg saját kiadásban. Rendes borítóra sem maradt már pénzük, a fáma szerint egyszerű papírtasakba bújtatták, amit a tagok szétosztottak egymás között, és mindenki aláírt 250-et belőlük. Ezer példány készült belőle mindösszesen, és disztribúciója egyáltalán nem volt: levélben lehetett megrendelni vagy koncerten megvásárolni.

Az, hogy cucc mégsem egy átlagos produkció, mi sem mutatja jobban, minthogy a Metallica négy számot is feldolgozott a rajta szereplő hétből (Helpless, It's Electric, Am I Evil?, The Prince). Valójában inkább ötöt, mert a "Sucking My Love" riffje is újraértelmezés áldozata lett – mondjuk inkább úgy, hogy komoly inspirációforrás lehetett nekik. És ugyebár a Metallica mégiscsak a világ legnagyobb (legsikeresebb) metal bandája. A stílusuk aközben formálódott azzá, ami, hogy oda-vissza eljátszották a próbákon ezt a lemezt minimum kétszázszor.

Szóval ez az a korong, amit tulajdonképpen mindenki ismer, bár még sosem hallotta. Adom amúgy, hogy ülnek és kellettek ezek a feldolgozások: az eredeti fölvétel hangzása nem lép túl a Thin Lizzyn és az UFO-n, még átitatja azt a '70-es évek zeneisége. Lendületben, hozzáállásban azonban mindenképp átlépett azon a korszakon, néhány későbbi trükknek az alapját is lerakva egyúttal. Mindazonáltal a Metallica értelmezésében ezek a dalok és témák tényleg egy másik dimenzióba kerültek.

Hogy ezek után miért nem futott be sikeresebb ívet a banda pályafutása? Jó kérdés. Jelen esetben szerintem zeneileg is érdemes feszegetni a témát, nem csak a körülményeket okolni. A '82-es "Borrowed Time"-ra ugyanis jelentősen szelídült a hangzásuk. Igaz, hogy jobban szól, de a lendület és az innováció mintha visszább hagyott volna, előkerültek a gyökerek is, mint például a Zeppelin. Egy évvel később, a "Canterbury"-n pedig már olyan nóták is vannak, amiket előbb tudnék elképzelni egy The Police vagy egy U2 lemezen, mint egy heavy metal korongon.

Szóval amíg a Saxon, a Def Leppard és a Judas Priest keményedett és a '70-es éveket hátra hagyva fedezte fel az új stílus határait, addig ők rögtön elkezdtek bepunnyadni (mondom ezt úgy, hogy zeneileg szerintem mindkét album jó, szeretem őket). Persze a kortársak is óhatatlanul dallamosodtak az évtized közepe felé (Turbo, Crusader, Hysteria) a korszellemnek és az amerikai nyitásnak megfelelően, de csak miután megalapozták a rajongótáborukat a keményebb közegben. A Diamond Head elvétette ezt a trendet, elsiette a letisztulást, megkomolyodást. Még be se durvultak igazán és már lenyugodtak. Olyannyira, hogy '85-ben fel is oszlottak.

Azóta kétszer újjáalakultak és a mai napig korrekt lemezekkel lepik meg a hűséges rajongóikat (egyetlen eredeti tag van már csak, Brian Tatler). Olyannyira, hogy a "Lightning…" 40 éves évfordulóján (azaz tavaly) újra rögzítették azt, az aktuális felállással. Hozzácsaptak 4 bónusz feldolgozást (Deep Purple, Led Zeppelin, Judas Priest és Metallica – LOL) - ezek miatt érdemes meghallgatni az új verziót is, marha jól nyomják mások klasszikusait. Az alaplemez tekintetében azért én az eredetit javaslom, természetesen – annak a hangzása, hangulata jól leképezi a korszellemet, egyfajta kordokumentum, mondhatni. A címe pedig egészen vizionáriusnak bizonyult így utólag: valóban trendformáló lett ez a korong az egész világ számára, még ha áttételesen is. "Here it comes now / London / New York / To the nations / To the nations / Lightning to the nations". A villámot elhozták, de más lovagolta meg végül.

Kotta