Az ám nem úgy volt ám, hogy jött a Frontiers és kitalálta a szupercsapat fogalmát, hogy azután évente (inkább kisebb, mint nagyobb sikerrel) megtöltse azt újabb és újabb muzsikusokkal, ötletekkel és tartalmakkal! Lószart, mama! Ez egy nagyon régi intézmény, pl. a Warner Bros. a '90-es évek legelején alkotott ilyen tömörülést Ron Nevison producer közreműködésével. A Damn Yankees névre keresztelt csodacsapat jól ismert, kipróbált és nagybecsű muzsikusokat, remek zeneszerzőket tudhatott soraiban: Tommy Shaw énekes-gitáros a Styxből érkezett, Jack Blades énekes-bőgős a Night Rangerből, Ted Nugent énekes-gitáros pedig saját néven szerzett népszerűséget világszerte. Egyedül Michael Cartellone dobos számított akkoriban kevésbé ismerős zenésznek: de azután ő is "household" név lett a Lynyrd Skynyrdben töltött évek és a szerteágazó projektekben (Accept, Joe Lynn Turner, John Wetton stb.) való részvétele miatt.

Az egyszerűen csak "Damn Yankees" címet viselő bemutatkozó albumuk (1990) pillanatok alatt dupla platinalemez lett, a Jack Blades által szerzett "Coming Of Age" pedig egy ideig vezette az AOR slágerlistát is. Ugyan ma is állítom, hogy a "High Enough" az univerzum egyik legjobb hard rock balladája, a lemez maga nekem egy kicsit túl AOR-os volt, ráadásul a '80-as évekből örökölt, tipikusan puffogó, csattogó, mély-szegény hangzás is erősen lerontotta nálam az élvezeti faktort. Ettől persze ez még egy klasszikus lemez, bizonyos körökben ma is kultikus státuszt élvez, így aligha kerülhetne be az "Elfeledett jeles mesterremekek" rovatba.

Annál inkább a folytatás! A jól sikerült bemutatkozás után két évvel megjelenő "Don't Tread" ugyanis - annak ellenére, hogy szerintem egy jóval erősebb, érettebb, dögösebb arcát mutatja a formációnak - már nem lett dupla platina, csak aranylemez. Amikor bekövetkezett az ún. grunge (trutyi)-fordulat, a szélkakasként irányt váltó kiadó is gyorsan kifarolt mögülük, a zenekar annak rendje-módja szerint szét is hullott. Shaw és Blades ugyan még próbálkozott közösen, de a jelentős country hatásokat mutató, később pedig inkább földolgozásokkal foglalkozó Shaw/Blades koprodukció nem lett sem tartós életű, sem maradandó értékű.

Érdekességként jegyzem meg, hogy a Damn Yankees elvi lehetőségként, amolyan szellemcsapatként ma is létezik. 1999-ben akár meg is jelenhetett volna egy "Bravo" címet viselő albumuk, de állítólag egyik muzsikus sem volt elégedett a megírt dalok minőségével, így inkább újra szétszéledtek, hogy saját bandáikkal dolgozzanak. Azóta többször is játszottak együtt egy-két dal erejéig, időnként föl is repül a hír, hogy új anyagon dolgoznak, de a formálisan soha föl nem oszlott banda új anyaga azóta is várat magára. Reméljük már nem sokáig; talán éppen Serafino Perugino kiadója, a Frontiers lesz az, ami új életet lehel a tetszhalott kollektívába! A Night Ranger is már hosszú évek óta az ő égiszük alatt működik.

A lényeg, hogy a "Don't Tread" nem lett kultikus lemez, jóllehet gyakorlatilag tökéletes 53 percben mutatja meg, hogy mi a kicsit vidékies (Amerikában értsd: Western) hatásokat mutató, megadallamos hard rock kvintesszenciája. A Shaw-Blades-Nugent triász fantasztikusan egészíti ki egymást, mindhármuk hozzájárulása nélkülözhetetlen: Shaw és Blades hozták a felejthetetlen dallamokat és míves kórusokat, míg Nugent szállította a dögöt és a fegyverforgató tehénpásztor (értsd: cowboy) vagányságát. Az utóbbiból határozottan több van a "Don't Tread"-en, mint a debütáción. Persze itt is akad "High Enough"-szerű fülbemászó ballada (Where You Goin' Now, Silence Is Broken), de hangsúlyosabbak a cowboy kalapos, western csizmás, pickup truckos hard rock himnuszok (Don't Tread On Me, Fifteen Minutes of Fame, Double Coyote, Uprising). Ezek mellett szerepel itt még pár olyan dal is, mint a Mötley Crüe hatásokat mutató "This Side Of Hell", vagy a Van Halen által ihletett "Firefly".

A lemez borítója tökéletes foglalata az itt hallható muzsikának: ez vérbeli redneck keményrock/hajmetál, de még mielőtt valaki a redneck kifejezéssel általában összekötött műveletlen, gyufaszálat rágcsáló vértahóra asszociál, adjon esélyt ennek az elfeledett mesterremeknek, s meglátja, hogy mennyi muzikalitás, hangszeres tudás, dallamérzék, finom intelligencia szorult belé!

Tartuffe