Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
www.avalonopera.com

Hullámvölgy. Ez jellemzi leginkább a depresszióval sújtott ember kedélyállapotát és ez jellemzi leginkább Tolkki negyedik nekifutását (mit futását, döcögését) is az Avalon projekttel. Sajnálom Tolkkit, mert úgy gondolom, az Avalonra mint saját gyermekére tekint, és tudjuk: nincs fontosabb az ember életében annál, még akkor is, ha nem olyan szép, vagy nem olyan okos, mint az átlag. Csakhogy az Avalon egy album, és ha az ember más gyermekéről legfeljebb a háta mögött alkot sziklaszilárd kritikát – ami valljuk be, roppant csúnya dolog – egy művészi alkotás esetében bizony nem így van. De mit érezhet ilyenkor a szülő, mikor ott virít az újságlapon – mostanában már a digitális térben – a lesújtó vélemény?

A Frontiers azonban érzéketlen az ilyen dolgokra, és sikeresen kanyarít ki jókora szeletet a valamikor szebb napokat megélt hősök reputációjából, hogy aztán fapofával elhúzva hagyja ott az áldozatot saját semmitmondó alkotásának tetején – esetleg az alján. Tolkkit pedig nem lehetett nehéz csőbe húzni: az egykor gitárhősként és hivatkozási alapul szolgáló albumok írójaként aposztrofált zenész úgy ragadt a lehetőségbe, mint az egyszeri ízeltlábú a mézbe, főleg, ha a mézesmadzagról nagy cseppekben hullott le az édesnek tűnő, ám valójában íztelen méhtermék. A taktika bevált, és az albumra vendégül hívott énekesek neve nemhogy szerencsétlen hősünket, de engem is lépre csalt: a youtube-ról ismert és underground státuszt kivívó Pellek mellett Fabio Lione, Jake E. és az ilyen vendégszereplésekre nem nagyon vállalkozó James LaBrie neve már önmagában garancia lehetne a sikerre, főleg, ha Tolkki jó formában van. Csakhogy nincs – és itt jön a már emlegetett hullámvölgy. Mert vannak pillanatok, mikor már azt hinné az ember, hogy az első Avalon fantasztikus színvonala köszönhet vissza, hogy aztán a Frontiers szigorral a semleges középszerbe visszahúzó keze ismét megkeserítse a cukrot az ember szájában. Éppen ezért hiába kezdi Pellek úgy az albumot, mintha a második Helloween albumról véletlenül lemaradt számot találta volna meg, hiába lép ki progresszív szerepéből és vált szokatlanul játékos hangnemre LaBrie, és hiába zokog fel gyönyörű lírát Jake E., ha a lemez többi része úgy fullad unalomba, ahogyan azt a rossz példák mutatják, vagy ahogyan a kiadó nyeste dallamok teszik azt már-már megszokottan…

Tolkki pedig már rég nem az az ellentmondást nem tűrő, az önmaga útját konokul járó művész, inkább hasonlít ahhoz a kiöregedett bokszolóhoz, akit már csak felhozó emberként szerepeltetnek egykori dicsősége helyszínén, a ringben, hogy a feltörekvő tehetségek rajta mérjék le, mennyit fejlődtek egy adott időszak alatt. Persze azért néha meg-megvillan az az ököl, mert Timo nem felejtett el gitározni, de az a dalszerzői mágia, ami még a Stratovarius után is évekig jellemezte, már a múlté, és az egyenletes forma helyét átvették azok az átkozott hullámvölgyek: hallgasd csak meg a Fabio tolmácsolta wannabe Stratovarius szerzeményt, a „"Without Fear"-t, egyből megérted mire gondolok! Nem várok én csodát, de a dallamokból alkotott panelek olyan hangosan csattognak lefelé a színvonal lejtőjén, hogy azt minden bizonnyal még egy tüzér őrmester is meghallaná, aki évtizedekig szolgált a Kövér Berta mellett.

Sajnálom, hogy így alakult, és igazából az sem vigasztal, hogy a forma ily mértékű hanyatlásában a kiadónak is minden bizonnyal nagy kanala van – én végig jó dalokat szerettem volna kapni, és nem egy három-négyszámos válogatásra való ízelítőt abból, amit a hullámvölgyet okozó körülmények elmaradása esetén kaphattam volna.

Garael